Fókuszban Kritika

Újfajta árulók – A mi emberünk

Nyugodt, csaknem békés, kiválóan megírt és eljátszott kémthriller: A mi emberünk (Our Kind of Traitor) John le Carré egyik másodvonalbeli könyvének első osztályú megfilmesítése.

John le Carré a kémregény-műfaj néhány legnagyobb alkotását írta meg: A kém, aki bejött a hidegről, az Árulás, az Egy tökéletes kém a szépirodalomba emelte a kémthrillert. Azonban az életmű csúcsait egy halom, nos, kevésbé kiemelkedő könyv támasztja meg. A legtöbb szerző még mindig odaadná a fél karját ezekért, de azért le Carré sem mentes a formulaként megírt történetektől; A mi emberünk című 2010-es könyve is ilyen.

A mi emberünk (Our Kind of Traitor) az orosz maffia és a londoni politikai körök összefonódását mutatja be; a kivégzés elől menekülő orosz maffia-bankár és a brit hírszerzés játszmájába egy végzetes véletlen miatt két jellegzetesen le Carré-i civil, egy egyetemi oktató és ügyvéd barátnője is bekerül – vajon megállják-e a helyüket a bűnözők, kémek és politikusok között?

A regényt éppen formula-jellege teszi alkalmassá a megfilmesítésre. Vászonra teremtett karakterek, viszonylag egyszerű sztori, nem túl sokoldalú konfliktusok, kevés (és a kémfilmeknél alapvetőnek számító) morális kérdés. Ujjgyakorlat a Suszter, szabó, baka, kém szimfóniája mellett.

Formula-jellege jelenti egyetlen hátrányát is. Bár maga le Carré az egyik producer, a hozott anyagon így sem lehet sokat fejleszteni – tehát A mi emberünk története a kémfilmek alapjait mondja csak fel; megjósolható, ki hal meg és ki éli túl, mi az utolsó jelenet… Körülbelül a film közepétől már nem a kíváncsiság hajtja a nézőt, hanem a beleélés.

Mert az egyetlen hátránya mellett számos erénnyel büszkélkedhet a film. Legelőször is a színészi játékkal. Ewan McGregor és Naomie Harris természetesen hozza a kémvilágtól megrettent, de elszánt közember figuráját, Stellan Skarsgård pedig remekel a sztereotip, de annál szórakoztatóbb orosz maffiózó szerepében – a legjobban viszont a viszonylag ismeretlen Damian Lewis kémfigurája tetszett; lehet, hogy egyetlen arckifejezése van, de az maga a le Carré-kém-esszencia, a rejtett intellektuális erő és ravaszság, illetve a bizonytalan morális alapokon álló, makacs rendíthetetlenség.

És a forgatókönyv számos lehetőséget ad a figurák kibontakozására. Lassan építkezik, ügyesen érzékeltet belső mozgásokat. Ez egy nyugodt thriller. Egyetlen akciójelenet száz perc alatt. A feszültség azonban mintaszerűen íveli át a kíváncsi kezdetektől az elkerülhetetlen végig; a lassúság nem unalmat jelent, hanem a beleélés ajándékát.

Fontos eszköz a film vizuális szépsége is. Le Carré könyveit sokszor azok a mesteri, fanyar és vesébe látó, mégis örökké együtt érző mondatok varázsolják szépirodalommá, amelyekkel a leghétköznapibb figurákat és helyzeteket is átszűri saját írói interpretációján: a film a látvány eszközével imitálja ugyanezt. A fókusszal való játék, a meleg és hideg színek kontrasztja, az életlenség és remegés akkor, amikor bizonytalanná válnak a dolgok a szereplők számára… A lencsén megcsillanó fénykáprázatok: egy hamis világ próbálja magát ráerőltetni a valódira. És kevés, de érzékletes tájkép, egy drónkamera szenvtelenségével, a tágas és hideg valóság érzékeltetése pár elveszett ember körül.

John le Carré egyszer azt mondta: „A James Bond-féle történeteknél az olvasó azt gondolja, bárcsak ő lenne a főhős. Az én regényeim olvasása során pedig megkönnyebbül, hogy nem neki kell a titkos ügynöknek lennie.” Amikor az író a kilencvenes években kiváló érzékkel hátrahagyta az őt a műfaj csúcsaira emelő hidegháborús kémregényeket és nekilátott egy bonyolultabb, új világ ügyeiről írni – a kolonializmus örökségéről Afrikában, a terrorellenes háborúról, a nemzetközi bűnszervezetekről, a kelet-európai brutálkapitalizmusról –, ezt a hozzáállását csak tovább mélyítette:

nem lennék hidegháborús kém Smiley csapatában, de még kevésbé lennék 2010-es londoni hírszerző.

A mi emberünk a maga filmes eszközeivel – remek színészeivel, nyugodt építkezésével, érzékletes látványával – megteremti ugyanezt az érzést. Susanna White brit rendező eddig nemigen tűnt ki (a Nanny McPhee és a nagy bumm című filmet rendezte legutóbb, és többek között egy epizódot a Gengszterkorzóból), de A mi emberünk annak a bizonyítéka, hogy White kiváló a visszafogott rendezői eszköztárból jó érzékkel építkezésben. És hogy le Carré még akkor is nagy író, amikor másodvonalbeli könyveit írja.

Havasmezői Gergely

Havasmezői Gergely

Havasmezői Gergely a Filmtekercs egyik alapítója. Történészként és újságíróként végzett, kommunikációs doktoriján dolgozik. Specializációja a film- és mozitechnika, a sci-fi és a társadalmi problémákkal foglalkozó filmek. A Tárca rovatot vezeti. havasmezoi@filmtekercs.hu

FM ‘tekercs Podcast

 

Hirdetés

Hirdetés

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..