Kritika

Játékmessiás 22 – Uncharted

Minden évre jut legalább egy delikvens. Egy katona, kinek eljövetelét megváltásként várja a videojátékos kultúra, s kinek harcát a seregszemle nyomán lehetetlennek kiáltják ki. Kinek útja a mozgóképes krém eleddig feltérképezetlen területeire vezet, hogy ott jól arcon rúgja a fanyalgásuktól megfáradt vénembereket és egyszer, s mindenkorra kinyilatkoztasson; a játék is lehet művészet. Úgy tűnt, most elérkezett az idő, Nathan Drake a pejlován, Uncharted hátán. Oszt mégsem. 

A videojátékos közegnek teljesen más a dinamikája, mint a filmesnek – nyilván ezzel most nem fejtek meg akkora rejtélyeket, mint Tom Holland. Egyik pillanatról a másikra képes berobbanni egy technológiai forradalom, hisz a játékipar lényegi mozgatója maga az innováció. Persze ez igaz a filmre is, és bár évről évre szorosabb a hajsza, de azért még mindig nagyobb a piaca az egyetemes tömegfilmnek, mint az alapvetően inkább szubkultúrának nevezhető videojátékoknak. Több ember nézi, élesebb a nyüzsgés, ha valami csak egy picit is másabb vagy éppen ugyanolyan, mint az eddigiek. Esetünkben ez azért fontos, mert 

az Uncharted-franchise úgy lett úttörő a zsánerében, hogy az az út már rég megtört. Csak épp senki nem hitte, hogy nagyobb kalapáccsal, gyorsabban lehet még tovább haladni. 

A Gears of War harci mechanikája, a Hitman sunnyogása és a Prince of Persia parkourja mind-mind a külső nézetes akció-kalandok külön válfaját képviselik a 2000-es évekből, unikális módon. A Brendan Fraser-féle A múmia sziklaszilárd O’Connell-je, A smaragd románcában szerelmeskedő Michael Douglas, de még a beszari Jack Sparrow kapitány is a mindenkori ponyvakalandok hőstípusának önálló szegleteiben alkotnak maradandót. 

A Naughty Dog fejlesztőinek volt miből válogatni, és nem is voltak restek az Uncharted világának megalkotásakor, amely során példátlan maximalizmussal használták fel a motion capture technikát. Nate minden apró rezdülése valószerűnek hat, még ha fizikailag lehetetlen szituációról is van szó, és nyilván korlátozott a technikai fejlettség. A stáb amikor csak tudta, a „díszletben” rögzítette a párbeszédeket és a különböző cselekvésekre adott reakciókat, méghozzá több tucatnyi különböző módon Nate megformálójával, Nolan North-szal talpig beszenzorozva. Szinte vele együtt nyögünk hegymászáskor és megkönnyebbülve fújjuk ki magunkat, ha nem esünk le közben. Ez az attitűd már elég a zsáner élbolyához, a csúcshoz azonban kellett még egy adalék. Az a plusz, ami 15 év távlatából, 2022-ben nemcsak releváns kritikai szempontot kínál egy alapvetően profin kivitelezett akciófilm megítélésében, de szinte hangosan felkiáltó kérdőjelet helyez a szentencia mögé:

Szükségünk van videojáték-adaptációra?

Ez a plusz nem a drámai narratíva komplexitásában vagy az alaphelyzet filozófiai mélységében keresendő. Ilyen próbatételekkel a Venomot dirigáló Ruben Fleischer filmje sem néz szembe. Kőegyszerű a felállás: Nate (Tom Holland) piti tolvajból lassan mesteremberré avanzsál a túlságosan is rutinos műkincsvadász, Sully (Mark Wahlberg) mentorálásában. A kaméleonként lavírozó Chloe-val (Sophia Ali) összefogva igyekeznek megtalálni az utat Magellán odaveszettnek hitt kincséhez, lehetőleg a családi örökségét féltő Moncada (Antonio Banderas) előtt. Ennyi és nem több a cselekmény, amelyről e sorok olvasójának már elég konkrét elképzelése lehet, hogyan eszkalálódik. 

Hirtelen halál? Fájó árulás? A családi titok csupán a főszereplőnk számára nem kristálytiszta mibenléte? A kincs megtalálása, majd erkölcsi felemelkedés annak elengedésével? Igen, ezt a történetet hozzávetőlegesen 253 836 alkalommal láttuk-hallottuk. Az írói csapat mégis érdemel némi dicséretet adaptálás terén. A négy fő játék mindegyikére igaz ugyanis ez a nem éppen kikövetkeztethetetlen cselekményváz. Megoldották a befogadói interakció elkerülhetetlen veszteségével járó űr kitöltését. Tömörítették a sztorit, és mivel ez egy előzményfilm, javarészt az ezzel foglalkozó harmadik és negyedik részből építkeztek. 

Nate zárdában nevelkedett testvérével, akinek már jó rég nyoma veszett Sully partnereként egy küldetés során. A vén róka annak reményében keresi meg a fiatal felnőtt Nate-et, hogy felvegye testvére elhagyott fonalát és megszerezzék a zsét. Ezzel szemben a játékban Nate a „puszta véletlen” folytán akad Sully-ba, az idős férfi pedig magára ismer a vakmerő és rafinált tizenéves, árva legényben, megmenti az életét és egyfajta apafiguraként kinyit egy kaput számára a csodás kincsek és kalandok világába.

Ha az Uncharted nem Uncharted-filmként készül el, az átírás nem zavarna senkit, 

hiszen teljesen más expozícióval indulna útjára egy ismeretlen hős. Most azonban egy tízmilliók által imádott produktumról van szó, amely nem bővelkedik a valóban működő, intenzív és hibátlanul megmunkált emocionális vezérmotívumokban. Na, Nate és Sully többrétegű (apa-fia, mester-tanítvány és partneri) viszonya történetesen pont egy ilyen, talán a legfontosabb is. Azzal, hogy a Sony a saját játékának gondosan finomítgatott vezérelvét, az önzetlen odaadást önző érdekelvűségre erodálta, nemcsak rajongók millióit lökte el magától potenciálisan, de legalább ennyi kívülálló mozinézőnek hívja fel a figyelmét önnön felszínes ürességére. 

Az első találkozás kulcsfontosságú. Mi most először látjuk a japán gigamulti legújabb filmes divízióját, a PlayStation-exkluzív címek megfilmesítésére létrehozott PlayStation Productions-t, és ezt a kétórás randit átjárja az aranyásó szellemiség. Ezért vitték először vászonra az egyik legkelendőbb, de mégsem a legismertebb címüket. Ezért nem Nathan Filliont választották, akinek castingolására, főleg a vele elkészített zseniális rövidfilm óta, petíciók íródtak. És van még egy oka: a Marvel.

Szemernyi kétségünk se legyen afelől, hogy ha a Marvel moziverzum befuccsolt volna, ez a film nem ilyen formában készül el.

Több mint egy évtizedes produkciós pokolból rángatta ki a legismertebb hálószövő megfiatalított inkarnációja a Disney már jól bejáratott sztárcsináló gépezete révén. Tom Holland tehetséges színész, de még nem egy kiforrott felnőtt. Nathan Drake a karizmájával vált ikonná, Hollandnek ilyen még nincs. Mindössze fiatalos, popkulturális poénokat hint el, akárcsak eddigi egyetlen, nagyobb volumenű szerepében. 

Remek választás a fiatal Nate szerepére, ha visszaemlékezés formájában látnánk őt, vagy ha a folytatásban már nem ő játszaná a korosabb Drake-et. Ám ez nem így lesz, hiszen momentán ő a Sony aranytojást tojó tyúkja és abban biztosak lehetünk, hogy ameddig élő szerződés köti a Pókember hiperaktív tinijéhez, a lóvéban nagyon is érdekelt Sony szerepen belül is szerepben fogja tartani őt, hiszen a bohókás tinibálvány karakterével még jó pár évig bármit el lehet adni.

A Sony ahelyett, hogy egy kevésbé ismert, de karakterben sokkal jobban illeszkedő színészt szerződtetett volna, inkább termékkapcsolással átírta a főhősét, a lába alatti ingoványos morálmocsarat pedig egy olcsón kivitelezett laminált padlóra cserélte. Egydimenziós karaktereket szíjazott vadonatúj Sony okostévéje elé, hogy megnézzék a „A teljes Uncharted-történet 10 percben, mielőtt megnéznéd a filmet” című YouTube-videót.

De akkor mi maradt az Uncharted esszenciájából? A cím és a két (opcionálisan három) akciószekvencia, amivel a trailerekben bedurrantották a marketinggépezetet. 

Itt érünk el valódi szívfájdalmamhoz, amit már a cikk elején megelőlegeztem. Őrült és gyönyörű az a pár jelenet – ez az Uncharted esszenciája. A szériáé, amelyet az emelt ki a tucatból, hogy csúcsminőségű vizuális orgiát varázsolt a szemünk elé, miközben mi magunk irányítottuk hősünket. Húszas listákat lehetne összeszedni, akár epizódonként a legkreatívabb, leglátványosabb és leginkább trendteremtő jelenetekből, amelyek önmagukban még nem lennének elegendőek, ám az őszinte odaadással csiszolgatott, még ha nem is jungi mélységű karaktereket nagyszerűen egészítették ki. Olyannyira, hogy megkerülhetetlen jelentőségű alkotásokat utasított maga mögé, még a zsáneretalon legendát, a Tomb Raidert is. 

Hogy szükség van-e videojáték-adaptációkra? A válasz nem egyszerű. A gamer világ egy alapjaiban más platform és befogadói tevékenység. Vagyis szükség nincs rá, viszont az elmúlt években megfigyelhető lett két jól körülhatárolható tendencia és egy paradigmaváltás. 

Tavaly a Werewolves Within, 2020-ban a Sonic, a sündisznó, 2019-ben pedig Pikachu, a detektív mutatta meg, hogy nem szabad teljes mértékben ostobának nézni a játékokat. A közös pontjuk ezeknek a filmeknek, hogy az alapanyag játékélmény szempontjából nem történetorientált. Platform, VR és arcade játékok ezek, amelyek esetében egy élvezetes cselekményt tudtak helyezni az alapokra. A kaptár– és Hitman-filmek, valamint az Assassin’s Creed után 2018 egyik meglepetése volt, hogy Lara Croft legutóbbi kalandja nem fordult teljes érdektelenségbe és elpazarolt lehetőségbe. Volt benne lélek. Vízió az nem. 

Hollywood felfogása tehát láthatóan megváltozott. Már nem csak a B-filmes Paul W. S. Anderson, vagy a Zs-filmes Uwe Boll készíthet játékadaptációt. A stúdiók már mernek pénzt és formálható tehetséget adni – az megint más, hogy a java részük eltékozolt és mellőzi a valós művészeti hajlamot. 

Egyvalamit azonban muszáj volna, hogy végre meglásson az álomgyár. A narratíva központú játékok ipari és technológiai szinten törekednek a realitásra, a minél simább és látványosabb, moziszerű elemekre, egyre többször neves, de legalábbis piszkosul tehetséges rendezőkkel, forgatókönyvírókkal és színészekkel a motion capture technika mögött (például Rami Malek az Until Dawn-ban). Ebben volt úttörő az Uncharted, amelynek filmváltozatát elnézve – amely egyébként tipikus popcorn-moziként működik és szórakoztató tud lenni – újracsomagolja a kérdésemet. Szinte minden évre jut egy játékmessiás, akitől csodát várunk. Legyünk inkább őszinték és válaszoljuk meg a kérdést, várva és féltve a következőt, a The Last of Us tévésorozatot:

miért volna szükség egy filmként prezentált játék filmes adaptációjára? 

Gyenes Dániel

Gyenes Dániel a PPKE kommunikáció szakos, filmen és újságíráson specializált hallgatója. Ha egy filmben egyszerre jelenik meg a misztikum és a társadalomkritika, nála tuti befutó.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!
WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com