Kritika

Kamu és gyémánt – Csiszolatlan gyémánt

A Safdie tesók a Csiszolatlan gyémánt (Uncut Gems) című filmmel tértek vissza, hogy betörjék Adam Sandler orrát, fejéhez vágjanak egy csomó káromlást és újra színészt faragjanak belőle.

A Jólét 2017 egyik kiemelkedő filmes élménye volt. Szándékosan nem a sztoriról beszélek, ami egy igazán katyvaszos, sokfelé ágazó krimitörténet. Benny és Josh Safdie inkább a rendezéssel és az ábrázolásmóddal voltak képesek kitűnni: a neonfényben úszó városfelvételeikkel, az LSD hatására emlékeztető látványvilággal, a szűk közelikkel és az átütő realizmussal. Nagyon markáns stílussal mutatkoztak be a szélesebb tömegeknek a függetlenfilmek piacán, és a kiváló színészvezetésnek köszönhetően sokak számára még Robert Pattinsonról is sikerült végleg lemosni az Alkonyat-mocskot.

Most Adam Sandlert választották főszereplőnek, akivel talán még nagyobb feladatuk adódott rehabilitáció terén.

Az ismert komikusról persze tudjuk, hogy képes színészkedni, ha a megfelelő alkotók kérik fel, ahogy azt a Kótyagos szerelem, a Spangol vagy az Üres város már bebizonyította. A Csiszolatlan gyémánt esetében egy 100%-ig ráillő szereppel találták meg a tesók: egy nagydumás, csúszómászó természetű, simlis zsidó ékszerkereskedő figurája landolt az ölében. Sandler pedig minden másodpercével meghálálja ezt a lehetőséget.

Karakterét, Howard Ratnert New York szívében cseszegetik nap, mint nap – és abszolút megszolgálta azt, hogy válogatott figurák törjék rá az ajtót és fenyegessék meg életveszélyesen. Howardból ugyanis hiányzik a higgadtság és az átgondoltság, amire ebben a pozícióban szüksége lenne. Bátran belemegy üzletekbe, sokszor meggondolatlanul, rosszul taktikázik és csillapíthatatlan éhsége van egy nagy kaszálásra. Ám úgy tűnik, a sok vas, amit a tűzbe tartott, egyszerre fordul ellene, hogy nyomot hagyjanak rajta.

Egy etiópiai ásatáson talált kődarab, benne csiszolatlan gyémántok szolgáltatják a film központi misztikus kabaláját, melybe a kosárlabdasztár, Kevin Garnett (önmagát játssza) egyből beleszeret. Már csak az a kérdés, Howard le tudja-e rántani a sportolót annyival, hogy visszafizethesse a neki kölcsönadó gengsztereket. Közben pedig megállíthatatlan szerencsejáték-függőségével azon ügyeskedik a sportfogadás terepén, hogy neki is maradjon valami csipegetnivaló.

A Jólét stílusát majdhogynem egy az egyben szállították a rendezők, egyedül az LSD-mámor képi hatásaiból vettek vissza, de ugyanabba a sötét, fojtogató közegbe engednek le minket.

Csupán a white trash rablók helyett a középkategóriás gengszterizmus világába nyerünk bepillantást. Howard mindennapjaiban sok pénz cserél gazdát, de hiába a szép vagyon, ugyanolyan nyomorultnak ábrázolják, mint a Jólét szereplőit. A figurák belső, kényelmetlen és nyugalomtól mentes állapotát látjuk visszaköszönni a Csiszolatlan gyémánt képein is.

A Safdie tesók nem romantizálják a bűnözést, inkább kifejezetten nyomasztónak és élhetetlennek mutatják meg ezt a miliőt. És bár a Csiszolatlan gyémánt története jó pár legális üzletkötést láttat, az alkotók mégsem különítik el az ékszerkereskedők mindennapjait a zsebtolvajokétól, rablókétól. Ez már a 21. század, itt már törvényi úton is mehet a szarkavarás, az átverés – csak úgy, mint a brókerek esetében, az értékesítők is azzal keresik a lóvét, hogy fűt-fát ígérnek, sokszor fedezet nélkül.

Az ebből fakadó kontrollvesztés bemutatása így a végtelenségig fokozott és frusztráló.

A Jólét hőséhez hasonlóan Howard is képtelen arra, hogy helyrehozza hibáit, miközben újakat követ el. Minél jobban kapálózik, annál jobban süllyed el a mocsárban – végzete szinte a kezdetektől borítékolható, és a karakteréből fakad.

Igazán sűrű film a Csiszolatlan gyémánt, sokszor kellemetlen nézni, mert sajátos ritmusban adagolja a cselekményt, karakterei pedig szüntelenül ordibálnak és beszélnek el egymás feje mellett. Az indulat-potmétert csontig tekerték, és az ebből fakadó feszültség a film két óráján keresztül épül. A csúcspontnál pedig a frusztráció már átvált eufóriába, nagyjából ahogy egy szerencsejátékfüggő esetében is lehet, aki mindkét érzelmet képes megélni egymás után.

Amitől viszont a Csiszolatlan gyémánt működik, az nem a szerencsén múlott, hanem a nagyon tudatos koncepción és rendezői munkán, valamint a kiváló castingon. Adam Sandler két vállon viszi el a 135 perces filmet, és egy igen széles érzelmi skálát jár be a történet során. Howard nem kedvelhető, inkább szánalmas, de mégis képesek leszünk szurkolni neki, miközben mi is a fejéhez vágnánk valamit a kapzsisága miatt. Ahogy a két végén égeti a gyertyát, az adrenalin- és szerencsejáték-függősége, házasságának módszeres szétrombolása és életének kockára tétele nem marad fenntartható állapot.

De ha egyszer ez az álom itt, New Yorkban?

A több és több habzsolása sokak számára nem úszómedencéket és jachtokon táncoló modelleket eredményez, csak egy pisztolyt az arcba vagy pár rosszfiút, akik kilógatják őt az ablakon. A Csiszolatlan gyémánt egy stresszes, de maradandó élménnyé válik a kétségbeesett történet és szorongató hatásmechanizmus robbanókeverékéből kifolyólag.

Szécsényi Dániel

Szécsényi Dániel 2017-ben csatlakozott a Filmtekercs szerkesztőségéhez, 2018 és 2022 között szerkesztőként segítette a lap mindennapi működését. Bár celluloid-mindenevő, kedvencei a morális kérdéseket feszegető filmek, a kamaradarabok, az igényes blockbusterek, emellett szenvedélyes katasztrófaturista is, így nincs olyan egy-kétpontos film, amely ne keltené fel az érdeklődését.

WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com