Kritika

A fekete özvegy – Unokatestvérem, Rachel

Szeret, vagy nem szeret? Megtette vagy nem tette? Daphne du Maurier Unokatestvérem, Rachel (My Cousin Rachel) regényének legújabb adaptációja a szappanoperaszerű érzelmi felfűtöttséggel, vérfertőzéssel és siettetett történetmeséléssel próbál bennünket izgalomba hozni.

A csodálatos Cornwall tájain elevenedik meg előttünk Du Maurier szaftos szerelmi drámájának adaptációja, gyönyörűen fényképezve, sokatmondó zenei aláfestéssel. A főszereplője Philip Ashley (Sam Claflin), egy huszonéves fiatal, akit unokatestvére, Ambrose (szintén Sam Claflin) nevel fel. Ők ketten kísértetiesen hasonlítanak egymásra külsőleg, és Ambrose a nők iránti gyűlöletét is beleneveli Philipbe.  Az apafigura betegeskedése miatt Firenzébe utazik pihenni, ahol feleségül veszi Rachelt (Rachel Weisz). Ezután Ambrose zavaros körülmények között meghal, és Philip, aki életében alig ismert nőt, először gyűlöli, majd teljesen a rabja lesz a különös özvegynek.

Roger Michell filmje számomra Rachelt a női Heatcliff-ként mutatja be, egy olyan szenvedélyes és destruktív nőként, aki valójában nincs is tisztában azzal, mit művel. A rombolása azonban azért hatékony, mert a társadalom, amelyben él, nincs felkészülve egy olyan okos és lendületes nőre, mint ő. Tudja, mit akar, tisztába van a lehetőségeivel, és pontosan tudja, hogyan működnek a férfiak és a férfiak által irányított társadalom. Rachel Weisz alakítása az egyetlen, amely megmenti a filmet a középszerűségtől, olyannyira, hogy csakis miatta érdemes megnézni. Csodálatosan kelt életre egy kortársnak mondható női figurát, aki a saját útját próbálja járni, és kétes hírneve ellenére színvonalas életet él. Csak azt nem tudjuk eldönteni, jogosak-e a rágalmak.

Nem mondanám, hogy az izgalom hiányzik a filmből. Inkább az rontja el a történetmesélés hangulatát, hogy mindent Philip Ashley szemszögéből látunk. Az őt alakító Sam Claflin romantikus-cukormázas, szingli lányokat ríkató munkásságában (Mielőtt megismertelek, Ahol a szivárvány véget ér) mély karakterekkel nemigen találkozunk, és ez az Unokatestvérem, Rachelben sincs másképp. Egy szerelemtől légneművé váló kisfiúként vergődik végig a filmen, még akkor is erőtlen gyerekként viselkedik, amikor erőszakosan fojtogatnia kellene a belőle vakító szenvedélyt kiváltó Rachelt. Ez a szerep a regény 1951-es adaptációjában Richard Burtont elindította a karrierjében, és alakítása sokkal meggyőzőbb, árnyaltabb, mint Claflin erőtlen jelenléte. Arról nem is beszélve, hogy a csekély 1 óra 47 perces játékidő alatt szinte lehetetlen átélni Philip kételyét és megrendülését Rachellel kapcsolatban. A film hirtelen véget ér, épphogy csak megismertük a rossz hírű fekete özvegyet.

Érdekes volt látni Ian Glent a Trónok harcából a keresztapa, Kendall szerepében, aki valójában Jorah Mormont álruhában, ugyanolyan hanglejtéssel, ugyanazokkal a szavakkal, ugyanolyan morális hangot képvisel, mint a sorozatban, és itt sem tudja a protezsáltját (Philipet) megmenteni az átgondolatlan döntésektől. A többi szereplő teljesen eltörpül, sőt lényegtelenné válik egy idő után, csak az özvegy és a fiatal férfi viszonyára koncentrálunk. A film célja valószínűleg az, hogy Philipet sajnáljuk, hisz ő a mesélő, és őt érte ez a felfordulás az életében. Valahogy mégis nehéz vele együtt érezni, de lehet nekem csak azért volt lehetetlen, mert nő vagyok (Nem!). Viselkedése pontosan olyan, mint bármilyen tündérmese hősszerelmesének, képtelen kiszabadulni a saját maga alkotta ideákból, amit a maga számára elképzelt. Ezt a vakságot jól szemlélteti a film, viszont azt sajnáltam, ha valóban a férfi szemszögéből látnánk a dolgokat, akkor nem lenne számunka annyira egyértelmű az őt körülvevő valóság. A film végére már kissé irritáló, hogy nem is Rachel izgalmas, szenvedélyes karakterét látjuk legtöbbet, hanem Philip bénázását.

A női történetek feldolgozása kosztümös filmekben nem újdonság. A kilencvenes években elterjedt, hogy Shakespeare (Sok hűhó semmiért, 1993, Tíz dolog, amit utálok benned, 1999), Jane Austen (Büszkeség és balítélet, 1995, Értelem és érzelem, 1995) és a Bronte (Jane Eyre, 1996) nővérek regényeiből olyan adaptációk készülnek, amelyek igyekeznek némileg korhűek lenni, miközben a zsenge, éles eszű, házasság előtt álló lányok sorsait tárják elénk. Azonban a fiatal nőkről az elmúlt néhány évben a fókusz inkább az érettebb, furfangosabb nőkre esik. A tavalyi évben jelent meg Austen Lady Susan című regényének adaptációja, a Love &Friendship, amely szintén egy özvegy, öntudatos nőt mutat be. 2010-ben került mozikba Julie Taymore újabb Shakespeare feldolgozása, a Vihar, amelyben Prospero-t Pospera-ra változtatva Helen Mirren játssza el a nagy hatalmú varázslót. A középkorú, vagy annál idősebb nők megjelenése a képernyőn csodás vérfrissülést jelent, és minden esetben támogatandó, még akkor is, ha az Unokatestvérem, Rachelnek más erőssége nemigen van.

Márki Zsófia

Márki Zsófia

Márki Zsófia a PPKE irodalomtudományi doktori iskola hallgatója, kutatási területe az adaptáció-elmélet, ami kiterjed irodalomra, filmekre és mítoszokra is. Kedveli az animációs filmeket, a sci-fi és fantasy zsáner is közel áll hozzá, valamint az obskúrus, kísérleti művek mind a vizuális művészetekben, mind a zene területén.

Podcast

Hirdetés

Hirdetés

VlogTekercs

A melodráma igenis több a túlcsorduló érzelmektől. Viszont ehhez vajon az kell, hogy a szerelem beteljesületlen maradjon?

A VLOGtekercs ehavi adásában Spike Jonze A nő és Marc Webb 500 nap nyár című filmjei kerülnek terítékre. Bemutatjuk, hogy a melodráma (minden felszínes vélemény ellenére) nem feltétlenül süpped középszerűségbe. A két film összehasonlításával kiütköznek a műfajban rejlő lehetőségek, valamint az is, hogy azon túl miben újítanak az alkotók.

Műsorvezetők: Énekes Gábor
Szöveg: Énekes Gábor
Vágó: Nagy Tibor
Főcím: Gyenes Dániel
Projektvezető: Nagy Tibor
Producer: Molnár Kata Orsolya