Kritika

Steven Soderbergh iPhone-ja – Tébolyult

A mindig kísérletező, és mégis túl gyakran átlagossá váló Steven Soderbergh iPhone-nal forgatta le új moziját. A Tébolyult (Unsane) szokatlan és egyedi látványvilágú, olykor egészen feszült, mégis felejthető.

Bár többször mondta azt a Tébolyult előtt is, hogy visszavonul, soha ne higgyük el neki: Steven Soderbergh egy nyughatatlan alak. Állandóan kísérletezik valamivel, legyen szó pornón edzett színjátékról (Barátnő rendelésre), szokatlan formátumról (A sebész), nem-lineáris narratíváról (Buborék) vagy épp atipikus forgalmazásról (Logan Lucky – Tuti balhé). Mindeközben pedig simán képes arra, hogy egészen esetlen (Fertőzés) vagy épp önmagát teljesen lejárató filmeket hozzon össze (Solaris). Az biztos, hogy lehetetlen kiigazodni rajta.

Az Unsane tehát teljesen beleillik a rendezőről alkotott képbe. Míg egyik irányból formabontó megközelítést választott Soderbergh – nevezetesen, hogy teljes egészében iPhone-ra forgatta a filmet –, a másik irányból egy felfoghatatlanul átlagos témát választott: egy nő viszontagságai egy elmegyógyintézetben. Ez az alapsztori már a Tébolyult előtt is elcsépeltnek számított, gondoljunk csak az Észvesztőre, a Gothikára, a Viharszigetre vagy az Álomháborúra.

Nem várt fordulat: a Tébolyult egyik legnagyobb erőssége pont ez a fojtogató alaphelyzet.

Adott ugyanis egy nő, aki kezdődő paranoiája miatt pszichiáterhez fordul. Sawyer (Claire Foy) azért feszült, mert mindenhol és mindenkiben Davidet látja (Joshua Leonard), aki korábban zaklatta, és aki ellen távolságtartási végzést kellett foganatosítania. Csakhogy a pszichiáter aláírat vele egy papírt, ami miatt benntartják az intézetben, annak ugyanis szüksége van betegekre, hogy elegendő pénzt kapjon az államtól. Ez már önmagában kikészíti a főhőst, de a helyzet akkor fordul életveszélyessé, amikor egyszer csak észreveszi: David ápolóként beférkőzött az intézetbe.

A csapda, amibe Sawyer kerül, a film legizgalmasabb része, de az odavezető út hihetősége kapcsán jogosan merülhetnek fel komoly kétségek. Egyszerűen nehéz elhinni, hogy ez a fojtogató helyzet tényleg előfordulhat. Persze a „kétkedés felfüggesztése” (suspension of disbelief) a mindenkori filmművészet egyik legfontosabb összetevője. Csakhogy a Tébolyult megvalósítása azt a látszatot kelti, mintha valóság lenne – és itt jön képbe az iPhone. Steven Soderbergh – aki a film operatőre is álnéven – ugyanis rendre olyan beállítást eszközölt, mintha azt egy valódi telefonról vették volna fel. Nehéz leírni a képi világot, mert nem talált videó („found footage”) stílusról van szó, de egy kicsit olyan, mintha az lenne. Nincsenek fókuszok és expozíciók, minden rideg és valóságszerű, hiányoznak a filmvászon megszokott árnyalatai. Ráadásul halszemoptikát használtak, így a tér rendre görbül, a kép sokkal szélesebb érzetet kelt, mint ha hagyományosan forgatták volna.

Nem arról van szó, hogy ez a formanyelv öncélúvá vagy a történethez képest túl dominánssá vált. Tudni kell, hogy nem ez az első film a világon, amit iPhone-nal forgattak: Sean Baker (Floridai álom) három éve már így debütált, viszont a Tangerine-ben igazán nincs szerepe az eszköznek. A Tébolyult esetében viszont hangsúlyos, és ideális esetben fokozza a néző számára a filmélményt: Sawyer helyzete még kétségbeejtőbb a valóságos képek által. Számomra onnantól vált igazán élvezetessé, hogy felülemelkedtem a megalapozatlan kiindulóhelyzeten. De utána kifejezetten izgalmassá vált a történet.

A found footage filmekhez hasonlóan ugyanis a Tébolyultban minden fájdalom, amit a főhősök elszenvednek, érezhetően testközeli.

Sosem fogom elfelejteni azt, ahogy a Berlinalén az egész közönség – csaknem ezer néző – szinte egy emberként sikoltott fel az egyik jeleneten. Ez még a horroroknál is rendhagyó reakciónak számít, és mindez a kiváló rendezésnek köszönhető. A hosszan felfutó (pedig nem lassan építkező) film így válik a végére kartámla-szorongatóan izgalmassá.

Soderbergh tehát fogja a Száll a kakukk fészkére alaphelyzetét (egészséges figura az elmegyógyintézetben), megfogalmaz hozzá egy felszínes kapitalizmuskritikát (a magánszektor és az egészségügy kapcsolata), majd ebből fejlődik ki egy olyan film, ami az utóbbi évek amerikai pszichothrillereire emlékeztet (A lány a vonaton, Holtodiglan). Minderre pedig filterként húzódik rá az iPhone képi világa. Az, hogy a Tébolyult mégis működik, nagyban köszönhető Claire Foy játékának, illetve magának a karakternek, aki nem egy naiv és ártatlan figura. Jelleme nem makulátlan, ezáltal még inkább valószerű.

A végeredmény tehát egy több ponton sántító, mégis élvezhető film. A képi eszközzel történő kísérletezés nem válik öncélúvá, támogatja a rendezőt az atmoszféra-teremtésben, ugyanakkor az is egyértelmű, hogy a formanyelv nélkül egy gyorsan felejthető mozi lenne a Tébolyult. Akárcsak a képeinek, az egész thrillernek nincs mélysége vagy fókusza.

Tóth Nándor Tamás

Tóth Nándor Tamás külpolitikai és kulturális újságíró volt. A kettő metszetéből alakult ki filmes specializációja: a politikai témájú és a társadalmi változásokat feldolgozó filmek, valamint a Mediterrán-térség, Németország és Latin-Amerika filmművészete. A Filmtekercs Egyesület pénzügyi vezetője. tothnandor@filmtekercs.hu

WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com