Fókuszban Kritika

Válasz a „Minek ment oda?” kérdésre – Untouchable

A Harvey Weinstein-botrányt bemutató dokumentumfilm nem forradalmi, de ettől még fontos alkotás.

Ugyan Harvey Weinstein távolról sem volt ismeretlen a szakmabeliek számára, ahhoz a filmipar legsúlyosabb szexuális zaklatás-botránya kellett, hogy tényleg minden ember megismerje a nevét. A Miramax társalapító és hollywoodi mogul bukását nők sokaságának több évtizeden keresztül tartó bántalmazása előzte meg, a The New Yorker és a The New York Times leleplező cikkei pedig valóságos lavinát indítottak el, ami végül a #MeToo-mozgalomhoz vezetett. Hirtelen minden megváltozott: az áldozatok látva, hogy nincsenek egyedül, bátorságot gyűjtöttek a felszólalásra, a hollywoodi nagy kutya bukása után pedig hirtelen áttörhetőnek érződött a befolyásos zaklatókat védő fal. A Kevin Spacey, John Lasseter és Marton László elleni vádak valószínűleg sosem láttak volna napvilágot, ha nincs a Weinstein-botrány.

Az Untouchable című dokumentumfilm stílusosan a Sundance Filmfesztiválon debütált, ami Bob és Harvey Weinstein felemelkedésének helyszíne is volt a kilencvenes években. Ezután először a BBC-n vetítették (egymilliós nézettséggel), a héten pedig a Hulu kínálatába is bekerült. A Weinstein-botrány hátterét a dokumentumfilmes Ursula Macfarlane dolgozta fel, akihez egyébként is közel állnak az érzékeny témák: többek között foglalkozott már az abortusszal, a Charlie Hebdo-lövöldözéssel, cunami-túlélőkkel, a koncentrációs táborok törpéivel és túszdrámák résztvevőivel is.

Macfarlane szakértelme egyértelműen érződik az interjúkon, és azon a hatásvadászatot kerülő, mégsem távolságtartó profizmuson is, ahogy a sok buktatót rejtő témához nyúlt. Ugyanakkor kézzelfogható a tévés dokumentumfilmes múltja is, mert az Untouchable a mozikban egészen biztosan nem állná meg a helyét. Teljesen hagyományos, már-már iskolás felépítésű dokumentumfilm, beszélő fejekkel, sablonos vágóképekkel, archív fotókkal és videofelvételekkel. Művészi értelemben az Untouchable középszerű alkotás, de ez végül is magyarázható azzal, hogy

a rendező nem akarta a formával felülmúlni a tartalmat, ugyanis a tartalom nagyon fontos.

Még úgy is, hogy az Untouchable önmagában nem tekinthető jelentőségteljesnek, hiszen egy már bíróság elé vitt, széles körben ismert esetről van szó. A dokumentumfilmből nem derül ki semmilyen perdöntő információ, ami jogi szempontból előrébb vinné az ügyet, vagy esetleg új meglátásba helyezné a történetet. Bár Weinstein máig tagadja, hogy bármit is tett volna a női felek beleegyezése nélkül, nagyon elvetemült rajongónak kell lenni ahhoz, hogy valaki ennyi vallomás után is védje a férfit, és az egyébként is antipatikus producernek jóval kevesebb elvetemült rajongója van, mint mondjuk Michael Jacksonnak vagy Kevin Spacey-nek. A filmnek így nem feladata, hogy a Neverland elhagyásához hasonlóan önmagában megállja a helyét vádbeszédként, de ehelyett van két másik célja: Weinstein karriertörténetének újramesélése a zaklatások lencséjén keresztül, és a „Minek mentek oda?” áldozathibáztató kérdés alapos megválaszolása.

Az előbbi nem azért fontos, mert szükség lenne újból elismételni, hogy a Weinstein testvérek hogyan váltak a független filmek messiásaivá, hogyan lett a Miramax a Disney kiváltságos helyzetben lévő alstúdiója, és miként hozta létre Harvey a tökéletes Oscar-kampány receptet, amivel még a Szerelmes Shakespeare is le tudja győzni a Ryan közlegény megmentését. A kontextus sokat segít a férfi hatalmi pozíciójának megértésében, aki nem alaptalanul gondolt Los Angeles királyaként magára, és aki gyakorlatilag

teljhatalmú úrként tudott dönteni fiatal színésznők felemeléséről és eltaposásáról – attól függően, hogy mennyire ellenkeztek.

Ezzel eljutottunk a dokumentumfilm mozgatórugójához, az áldozatok vallomásaihoz. Már az írásos beszámolóktól is egyszerre forr fel és fagy meg a vér az olvasó ereiben, ez az érzés pedig a tízszeresére fokozódik, amikor látjuk is az áldozatokat, ahogy a sírással küszködve, az emlékek súlyától megrogyva idézik fel életük talán legborzalmasabb pillanatait. Érdekes módon nem azok szólalnak fel, akik a botrány kirobbanása idején adták a nevüket az ügyhöz, és többen először vallanak, köztük Rosanna Arquette, Erika Rosenbaum és Paz de la Huerta. Már önmagában azzal is fájdalmas szembesülni, hogy minden korosztályból szólalnak fel áldozatok: innen is látszik, hogy milyen régóta és milyen sokáig tartott Weinstein rémuralma.

Erika Rosenbaum

Az Untouchable legmegrázóbb szekvenciájában Macfarlane úgy vágta össze a vallomásokat, hogy tökéletesen kirajzolódik belőle a Weinstein-módszer: hogyan éri el, hogy kettesben maradjon a nőkkel, és utána hogyan ejti csapdába őket, ahonnan már szó szerint nincs kiút. A „szerencsésebbek” megúszták életük legkellemetlenebb masszázsával vagy a férfi önkielégítésének végignézésével, de megdöbbentően sok esetben fajult nemi erőszakig a dolog.

A szexuális erőszak lélektanát első kézből hallhatjuk az átélőiktől, akiknek valószínűleg fogalmuk sem volt az interjú felvételének idején, hogy mennyire hasonlóan élték meg az esetet.

Többen elmondják, hogy a férfi udvarlása először kezelhetőnek tűnt, az egóját megsérteni pedig egyenlő lett volna a hollywoodi tiltólistára kerüléssel. Amikor viszont rájöttek, hogy mennyire veszélyes, már késő volt: egyszerűen túl nagydarab és erős volt ahhoz, hogy szabaduljanak, ők pedig inkább mozdulatlanul tűrték, hogy vége legyen, hiszen az esetleges alternatívák még félelmetesebbnek tűntek. (Weinstein erőszakos rámenősségéből és ellentmondást nem tűrő kérleléseiből egyébként hangfelvételek formájában is ízelítőt kapunk.) Ha valaki a történetek meghallgatása után is pöffeszkedve azt hangoztatja, hogy ezek a nők hazudnak, vagy maguknak okozták a bajt, sürgősen menjen el egy empátia továbbképzésre.

Hope d’Amore​

Weinstein nem akkor vált szörnyeteggé, amikor mogul lett belőle: az egyik megszólaló nőt például még akkor csalta csapdába és erőszakolta meg, amikor a karrierje kezdetén koncertek promótálásával foglalkozott. Az sem mellékes, hogy a férfit ereje teljében esélytelen volt megbuktatni (voltak, akik próbálkoztak vele), és még úgy is rettentően nehéz volt megírni az oknyomozó cikkeket, hogy már leszállóágban volt a karrierje. Vajon hány olyan gazember van Hollywoodban, akiknek mocskos ügyeivel ugyanúgy tisztában van a szakma, de majd csak akkor lehet őket lebuktatni, ha veszítenek a befolyásukból?

Az Untouchable egyetlen predátorra fókuszál, de mindvégig érezteti velünk (és egy ponton ki is mondja), hogy Weinstein nem fehér holló.

A hatalmi felépítések, a női-férfi kapcsolat társadalmi beidegződései és az áldozatokat nem támogató bírósági rendszer mind-mind lehetővé teszik, sok esetben pedig még támogatják is a szexuális visszaélések megtörténését és elhallgatását (aki erről többet szeretne tudni, annak Kovács Bálint Puszild meg! című könyvét ajánlom). A #MeToo-mozgalom a nevében hordozza a jelenség gyakoriságát, és bár az Untouchable önmagában nem viszi előre a társadalmi változásokat, egy erős emlékeztető arra, miért van rájuk szükség.

Rácz Viktória

Rácz Viktória

Rácz Viktória a Zsigmond Király Egyetem kommunikáció és médiatudomány szakán végzett 2017-ben. Jelenleg az ELTE mesterszakán tanul filmtudományt, emellett több portálra is ír kritikákat. A midcult elkötelezett híve, szereti a szatirikus hangvételű alkotásokat, a dialógusközpontú filmeket és Taika Waititit.

FM ‘tekercs Podcast

Hirdetés

Hirdetés

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..