Kritika

Kinek a valósága? – Uppercase Print

Ceaușescu Romániájában lassú halált érdemel az a kamasz, aki néhány rendszerellenes graffitit készít – a szemellenzős, operettvalóságba temetkező társadalom elfordulása közepette. Radu Jude új filmje, az Uppercase Print közelebb van a jelenünkhöz, mint remélnénk. 

Radu Jude folytatja a 20. század szégyenfoltjainak feldolgozását, a román kollektív emlékezet megpiszkálását, miközben egyre közelít a jelenhez. Az Aferim!, a Megsebzett szívek, majd az egyre direktebb The Dead Nation és a Bánom is én, ha elítél az utókor után az Uppercase Print (Tipografic Majuscul) Ceaușescu diktatúrájába vezet el, ahol a Securitate módszeresen elpusztított egy 16 éves tinédzsert, Mugur Calinescut, aki rendszerellenes feliratokat írt krétával a falra Botosánban. Míg a The Dead Nation című dokumentumfilm azt vizsgálta, hogy a ’30-as, ’40-es évek fotói, a múlt lenyomatai mit láttatnak a valósághoz képest, a Bánom is én, ha elítél az utókor pedig látványosan színházias keretek között Románia II. világháborús szerepvállalását vonta kritika alá, az Uppercase Print kicsit a kettő ötvözetét nyújtja. Ütközteti a Securitate aktáinak, lehallgatásainak száraz szövegét, valamint a szocialista évtizedek tévéműsorainak szennyét, bizarr hullámvasútra ültetve a nézőt a „valóság” különböző rétegei között.

Az Uppercase Print egy dokuszínházi előadást vett alapul, amely a budapesti Trafóban is vendégeskedett egy alkalommal Nyomtatott nagybetű címmel. Az előadást Radu Jude dokumentarista drámává, pontosabban gigantikus montázzsá alakította. A film két „szálon” fut: színészek mondják frontálisan a kamerába az ügy szereplőinek aktákban rögzített vallomásait színpadias díszletek között, ezt pedig időről időre megszakítják a legkülönbözőbb román tévéműsorok archív felvételei. Az így keletkező sajátos elegy legizgalmasabb kérdése pedig az, hogy mi ellenpontoz mit: a kínos archív felvételekből kirajzolódó „valóság” a Securitate megfigyelőkre-megfigyeltekre osztott „valóságát”, vagy fordítva?

Radu Jude hagyja, hogy az archívok önmagukért beszéljenek,

meghagyja őket kommentár nélkül, a maguk abszurditásában – miközben a színházias rész egyre tragikusabbá válik az ügy előrehaladtával, a száraz monológok és párbeszédek egyre baljósabbá válnak. Az Uppercase Print színháziassága egyszerre elidegenítő és intenzív élmény: a lehallgatás természetessége, az egymást és önmagukat besározó érintettek reménytelensége vagy az, hogy egy lázadó tinédzserre úgy csap le a titkosszolgálat, mint egy terroristára így egyszerre tűnik természetes és természetellenes állapotnak. Ezzel szemben a négy évtized szemetéből válogató archívok olyan szórakoztató műsorokból, kuplékból, kabaréjelenetekből, híradófelvételekből, oktató-nevelő, ismeretterjesztő műsorokból és riportokból mutatnak részleteket, amelyek egy tökéletesen mesterséges operettvilágot tárnak elénk Romániaként. A hirtelen elvágott jelenetek csak fokozzák a kontrasztot Ceaușescu kirakatvalósága és aközött, hogy a felszín alatt egy pitiáner ügy miatt tönkretesznek egy tinédzsert.

Jude elképesztően bizarr válogatást készített a tévéműsorokból: a levágott kezű munkástól a Ceaușescut éltető éneklő óvodásokig minden van, a legfurcsábbak a házasságról, egészségről, panellakásokról vagy a közlekedésről szóló, nevelő célzatú riportok és természetesen a kínos jelmezekben, díszletekben, szöveggel előadott zenés-táncos számok, nem egyszer a diktátorházaspár jelenlétében. Az Uppercase Print a média torzító tükre mellett a saját, kelet-európai esendőségünkkel és felelősségünkkel is szembesít a felvételek segítségével, miközben a jelenig nyúló, egyszerre túl direkt és semmitmondó befejezés a Securitate felelősségét és a módszerek továbbélését pedzegeti. A fergeteges utolsó vacsora-beállítás és a glóriát kapó ügynökök az elmaradt felelősségre vonásra hívják fel a figyelmet, amely nemcsak hatalmi, hanem össztársadalmi kérdés is – a kényelmességbe süppedés, a szőnyeg alá söprés mindig kézenfekvőbb, mint

az igazságtételt érdemlő áldozatok felmentése akár az önbírálatot is vállalva.

Bár az Uppercase Print a témájából és szerkezetéből fakadóan kicsit repetitív, a Vasfüggönyön túl pedig valószínűleg értelmezhetetlen (a Berlinale vetítésén nem is aratott nagy sikert), újabb mérföldkő a szocializmus embert pusztító évtizedeivel való szembenézés folyamatában, amely a román új hullám egyik fontos célkitűzése. Kár, hogy nekünk nincs román új hullámunk, hiszen hasonló (és hasonlóan fontos!) filmet az Önök kértékben előszeretettel mutogatott magyar archív anyagokból és ÁVÓ jelentésekből is össze lehetne rakni – csak erős lélekjelenlét, egy cseppnyi provokatív szándék és megalkuvásmentes bátorság kellene hozzá.

Gyöngyösi Lilla

Gyöngyösi Lilla

Gyöngyösi Lilla az ELTE irodalom- és kultúratudomány szakán végzett. Specializációja a szerzői film, a western és az intermedialitás, mániája az önreflexió. Újságíróként és marketingesként dolgozik. A Filmtekercs.hu ötfős szerkesztőcsapatának tagja, a Papírfény rovat felelőse.
gyongyosililla@filmtekercs.hu

Podcast

Hirdetés

Hirdetés