Guy Ritchie egy viszonylag nagyobb kitérő után legújabb alkotásával visszatér ahhoz a műfajhoz, amiben a legotthonosabban mozog: a gengszterfilmhez. Bár az Úriemberek nem váltja meg a műfajt, az eredmény azért mégiscsak szórakoztató lett.
Guy Ritchie-t egyértelműen a brit gengszterfilmekkel azonosítjuk leginkább – hiszen A Ravasz, az Agy és két füstölgő puskacső meg a Blöff című kultfilmek alapozták meg a karrierjét –, bár mostanában tett némi kitérőt a nem sok kreativitást igénylő bérmunkák felé –lásd Aladdin. Most azonban visszatért a gyökerekhez, és ismét ellátogatott az angol nehézfiúk világába – még úgyis, hogy
ezúttal nem a munkás-, hanem a felsőosztályt helyezi a fókuszba.
Már a korai angol bűnözők is inkább gentlemannek tartották magukat, mintsem gengsztereknek; Guy Ritchie pedig éppen ezt az attitűdöt ragadja meg az Úriemberekben. Főszereplője a lordokkal cimboráló amerikai bevándorló, Mickey Pearson (Matthew McConaughey), aki több szempontból is megtestesíti a klasszikus brit gengszterfilmes archetípusokat.
Egyrészt bármennyire is kíméletlen drogbáró, megbújik benne az átlagember is: a felesége, Rosalind (Michelle Dockery) iránt érzett szerelme révén. Ám az Úriemberek író-rendezője csavar egyet a képleten, és – korábbi filmjeitől eltérően – nem redukálja sem a férfi bukását okozó femme fatale-lá, sem pedig pusztán vágyai tárgyává. Rosalind ugyanis önerőből vált sikeres üzletasszonnyá – luxusautókat javít, ahol mellesleg 99%-ban kizárólag nők dolgoznak. Emellett könnyedén meg tudja védeni magát, illetve a férjének is abszolút egyenlő partnere. Így a film manapság szinte kötelező
„erős női karaktere” sokkal hitelesebb, mint amilyen a többi macsó , vagy épp izzadságszagúan girl power produkciókban láthatunk.
Másrészt Mickey megtestesíti a szigetország zsánervariánsának gyakori konfliktustípusát, az úgynevezett „utolsó akció”-filmet, amelyben a főhős szakít a bűnözéssel, de még egyszer utoljára visszatér a bűnözéshez. Csakhogy Ritchie ezt is kissé kifordítva tálalja: az Úriemberek gengsztere ugyan elgondolkodik a visszavonuláson, ez mégis annak a története, hogyan nem megy nyugdíjba. E történetet pedig a film kétharmadában Fletcher (Hugh Grant váratlanul jó alakítása) tolmácsolásában ismerjük meg.
A férfi a megbízhatatlan narrátor, és egyben Guy Ritchie megtestesülése. Köztudott, hogy a rendező gyakran beleírja magát a filmjeibe – jó példa erre többek között Jack Green a Revolverből vagy Johnny Quid a Spílerből. Ezt a szerepet most Fletcher tölti be, aki egyúttal a már-már pofátlanul pimasz önreflexiót is közvetíti.
Hugh Grant karaktere expliciten kijelenti, hogy „ez egy film”, ami ráadásul mozis kivágásban, analóg szalagra készült;
ezt láthatjuk a vásznon. De láthatunk bevágásokat kameráról is – leginkább ez alkalommal érezhető a Guy Ritchie-féle gyorsvágásokkal dolgozó montázs, mivel a film nagy részében a rendező szinte érzékelhetően kényszerítette magát a lassabb tempóra –, illetve Fletcher egy tényleges forgatókönyvet is készített. Amit később igyekszik eladni az Úriembereket is gyártó Miramax egyik producerének.
Tehát az egyébként oknyomozó újságíróként dolgozó Fletcher a cselekmény mesélője, akinek túlkapásait szerencsére korrigálja a hallgatósága, Mickey jobbkeze, Ray (Charlie Hunnam). A flashbackes szerkezetben bemutatott sztori – aminek végét Ritchie újabb önreflexióval, a régi filmeknél jellemző íriszeléssel jelzi – összefoglalja azt, mi történik, ha egy olyan hatalmas gengszter, mint Mickey fontolóra veszi a háttérbe vonulást. Vagyis:
azonnal kisebb bandaháború robban ki, melynek résztvevői éppolyan sokfélék, mint Guy Ritchie-filmjeinek és a brit alvilág szereplői általában.
Az egymásnak feszülő felek között megtalálható a nagyravágyó kínai maffiózó, Száraz Szem (Henry Golding), az elképesztően sztereotip zsidó, Matthew (Jeremy Strong). Illetve a londoni elit és az alsó-középosztály is képviselteti magát Ray és az Edző (a rendkívül humorosan játszó Colin Farrell) személyében.
Ritchie az elmúlt időszak késes támadásait veszi alapul ez utóbbi karaktert bemutató jelenethez: néhány tinédzser bicskát rántva próbálja meg (sikertelenül) megtámadni az Edzőt.
De az Úriemberekben ezen kívül is jó néhány utalás van a mai brit állapotokra.
Mickey konkrétan az egyik legnagyobb problémát jelentő üzletággal keresi a kenyerét: illegális bevándorlókat foglalkoztat az óriási, rejtett marihuána farmjain. Közben pedig hatalmas disztingválást tesz a fű és a keményebb kábítószerek (pl. a heroin) közt – két jelenetet is áldoz ennek kifejtésére.
És bár az alkotás nem sokban különbözik Ritchie korábbi gengszterfilmjeitől, a rendező igyekszik bebizonyítani, hogy halad a korral, így az egyik ültetvény kirablását egy GoPro-val felvett YouTube videón mutatja meg. De poénkodnak a Brexittel is – ahogy rengeteg mással is, hiszen az előzményekkel való hasonlóságnak előnye is van: Guy Ritchie humora továbbra is működik. Ülnek a szójátékok, a helyzetkomikumok és az egysoros beszólások is; habár tény, hogy egy alkalommal kissé megszaladtak a disznóviccek.
Fletcher meséje után, a lineárisan elbeszélt utolsó felvonás tartogatja a legtöbb fordulatot. Ám Ritchie kissé túlírta a befejezést, és eggyel többet csavart a kelleténél a történeten. Ennek ellenére a legtöbb reveláció valóban működik, ahogy a karakterek dinamikája és a film humora is. A brit rendező felszabadultsága érzékelhető most, hogy nem a Disney zsoldosaként alkotott, ami meglátszik a végeredményen is. Ezzel együtt az Úriemberek éppen ugyanaz az szokásos, Guy Ritchie-féle gengszterfilm, tehát a műfajt, de még a nevével azonosított „tough guy”-produkciókat sem váltja meg. Ez azonban nem feltétlenül baj.
