Kritika

Fejedre ütök – Ürömapám

uromapam-robert-de-niro-sebastian-maniscalco

A hollywoodi álomgyár krémjéhez az idők kezdete óta kihagyhatatlan alapanyagok a stand-up-komikusból-lett-filmsztárok, s most itt egy újabb üdvöske! A Robert de Niro nevével fémjelzett Ürömapám láttán nem kérdés, hogy Sebastian Maniscalcónak van-e helye a sziporkázók elitjében! Nincs.

Az egyik legtrendibb stand-up-előadó „önmagát” alakítja az önéletrajzi ihletettségű így-jöttem-filmjében. Az emigráns munkás családba született Sebastian lánykérés előtt áll, amihez elengedhetetlen az atyai jóváhagyás és a gyűrű, ami néhai édesanyja ujján csillogott. Mielőtt azonban a lényegre térnénk, hallgassunk meg egy végeláthatatlan litániát, ami kis híján az ősrobbanástól indul és valahol a zsémbes apuka, Scalvo (de Niro) veteményesében ér véget. A fater nem örül a leendő frigynek, és csak azután hajlandó támogatni fiát, hogy megbizonyosodott arról, nem rothad-e a másik család. Ellie (Leslie Bibb) dúsgazdag, ős-amerikai famíliájának Függetlenség napi ünnepsége pedig kiváló alkalmat kínál a szülők összeeresztésére – indulhat az interkulturális osztályharc!

Adott egy előadó, akinek munkásságának alapköve a kulturális differenciák karikírozása. Valamint egy húzónév, aki azon túl, hogy épp egy emigrációról szóló eposszal robbant be a szórakoztatóiparba, még egy nagyon hasonló tematikájú franchise-nak is főszereplője volt. És egy trailer, amiben illusztris inzerteket követően („az USA legdögösebb komikusa”, valamint az ő „zseniális elméjéből”) csillagként ragyog egy nagyszabású péniszpoén. Tegyük kezünket a szívünkre;

volt bármi esély arra, hogy az Ürömapám több lesz egy referenciákból összetákolt gegfűzérnél?

Mindezeket figyelembe véve a legkevésbé sem lepett meg, hogy a Zöld könyv és Az ír mellékesei után a Maniscalco első főszerepét jelentő film a Vejedre ütök és a Bazi nagy görög lagzi deportált szerelemgyereke, nyakon öntve az univerzum összes létező sztereotípiájával. Mint például a jól elsütöttek közül azzal, hogy az olaszoknak csak akkor szerepel szám a nevükben, ha pápának állnak, vagy ha ők Rocky Balboa. Mondjuk egy stand-up-ostól ez talán még a nullszaldó szintje. Az már egy kicsit váratlanabb volt, hogy a film nyitójeleneteként szolgáló háttértörténeti gyorstalpaló Szicíliáról, a „mogyiszorongató fecskéről” és Sebastian családfájáról szinte pöccre pontosan ugyanolyan, mint Kumail Nanjiani Oscar-jelölt Rögtönzött szerelmének önironikus intrója Pakisztánról. Az viszont már igazán megrendített, hogy 

az Ürömapám szó szerint példás film lett. Annak a példája, hogy miképpen lehet egy film minden élvezeti faktorát szétcseszni a hozzá nem értéssel.

Minden adott volt, hogy ha nem is művészettörténeti remeket, de legalábbis egy tök jó vígjátékot adjanak ki kezükből a producerek: rutin, tehetség és karizma. Austen Earllel karöltve Maniscalco megírta az igencsak lukacsos forgatókönyvet, felduzzasztotta sok-sok poénnal, érezhetően beletette szívét-lelkét. Hazugság is lenne azt állítani, hogy a családi szeretetről, annak kultúr- és osztálykülönbségeken átívelő erejéről nem túl eredeti hangon szónokló Ürömapám ne volna bájos. Sőt, a film tetőpontján megkapó módon zajlik le a felismerés, hogy bár a párocska neveltetési körülményei szöges ellentétben állnak, az elkényeztetés és a szigor egyaránt a javukat szolgálják és kiegészítik egymást. 

A komikus ír egy humoros tucat-ódát a szeretteihez, de nem ért a filmezéshez, és ezt ő maga is elmondta, nem is egy interjúban. Színpadhoz szokott, nem forgatási szettinghez. Ahhoz, hogy sok embernek mesél valós időben, a jó viccért ováció, taps az azonnali jutalma, míg egy filmforgatáson az, hogy valaki elrikkantja magát: „ennyi!” – e kettő között pedig az a bizonyos ég és föld különbség feszül. Amihez ő ért, azt abszolválta, akire viszont rá lehet (és rá is kell) húzni a vizes lepedőt, az a rendező. Laura Terrusónak kellett volna elmosnia e két világ közötti határokat, funkciójából fakadóan. 

Mert meddig is tartanak a kreatív szerepek a filmkészítés folyamatában, ha bérrendezésről van szó? Az író kreditje az utolsó tollvonásig, ahol a rendezőé kezdődik – még akkor is, ha az író egyben főszereplő is. Persze, megértem, hogy nem könnyű egy sztárokkal teletűzdelt gárdában kvázi rutintalanul karmesternek lenni (a már említetteken kívül Ellie domináns, szenátor anyukáját Kim Cattrall formálja meg), és Terruso eddig leginkább tinikomédiákat vezényelt, mint a netflixes Más ritmusra. Ettől függetlenül az ő felelőssége, hogy a megírt script azt a hatást érje el a kamerák kereszttüzében, mint amit az alkotó vágyott, feljegyezze, mi az, ami működik mozgóképen, és mi nem.

Terruso képtelen volt mit kezdeni de Niróval,

fajsúlyos pillanatokban (főleg a nagy fináléban) egyszerűen felolvassa a szövegkönyvet. De Niro esetében ezt el tudjuk nézni, mert de Niro és, ha nem olyan vígjáték-szerepet kap, ami inkább a szánalmas kategóriába sorolandó (lásd Nagyfater elszabadul), azért még mindig meggyőzően tud hülyülni. Maniscalcónál viszont már zavarba ejtő a vak vezet világtalant effektus – úgy kapkodja fejét, mint üldözött vad, láthatóan fogalma sincs, hol a jelenet fókuszpontja. 

A direktor még ezt is viszonylag könnyen tudná palástolni a dinamikatartományok megfelelő kezelésével. Ám a szövegkönyv szisztematikus, kritikától és időérzékeléstől mentes adaptálása beviszi a kegyelemdöfést – minden áldott jelenetben, újra meg újra!

Az Ürömapámnál ritmustalanabb vígjátékot rég láttam, és keveset is.

Olyan a jelenetstrukturálás, mintha nem is lett volna rendező a helyszínen, hagyták Maniscalcót stand-up-olni, aminek soha véget nem érő szekvenciák sokasága, egyazon jellegű poénok többszöri megismétlése, összességében pedig egy legalább háromórásnak érződő, mégis csupán 89 (!) perces játékidő a végeredménye. A színpadi nevettetők érthető módon kihasználják a nevető közönség megpuhított rekeszizmait és fokozzák a poént, de a filmes, uram bocsá’ a való életben egy vicc igazán a csattanóig tart. Itt meg egymás után kapunk két olyan jelenetet, amelyeknek a főhős és az apja közti, letagadott, ám nagyon is tetten érhető habitusbéli hasonlóság bemutatása a cél, de ehhez nem kell checklist-szerűen az impozáns kúria és környékének minden létező tereptárgyára egy-egy hasonlatot rákötni, hiszen az egész film erről szól – igen, értjük, hogy ők sznobok, ti meg nem.

Ám a dumagép csak nem akar leállni, és ha a digó-duó befejezte, átveszi a stafétát jenki apa-fia páros (Anders Holm és David Rasche), hogy az utolsó energiatartalékainkat is kiszipolyozza belőlünk a maximumra tekert seggfej, illetve boomer kreténségükkel. Ja és ha már ők is kifogytak, az aktuális alter-srác is (Brett Dier) bedob a közösbe valami buddhista maszlagot, mert nem érhet véget egy jelenet anélkül, hogy mindenki szóhoz jutna.

És ha még így is marad egy kósza másodperc, amikor mindenki kussol, akkor biztonságképp Maniscalco formanyelvi eszköznek hazudott, költség- és energiahatékony belső narrációja szólal meg.

Nyugalom, ebből a kritikából már nincs sok hátra. De előbb még egyet belerúgok az Ürömapámba, ott, ahol nem sűrűn szoktam és talán szőrszálhasogatásnak is tűnhet. Valójában viszont a cinematográfia, a filmes vizualitás alapja a világosítás és a fényelés. Nem igazán tudok felidézni még egy olyan hollywoodi produkciót, amiben ilyen sokszor lettek volna túlexponálva képek: totálokon vagy kiégve a háttér, vagy bebukva a témák. Komplett dialógusok zajlanak le a fényforrás oldaláról rögzült arcközelikkel. Bizonyos enteriőrökben, a napszaktól ráadásul el is térve, hideg vagy meleg színek szűrődnek ablakokból, mert el van cseszve a fehéregyensúly. De Niro kifizetése után nem maradt pénz lámpákra? Vagy az egykoron még a Rocksulit is fényképező Rogier Stoffers operatőr rossz napo(ka)t élt meg? Még egy kézikamera-jellegű snittet is beiktatott a magába zuhanó karakter lélekábrázolása végett egy olyan filmben, ahol minden egyes kép statikus vagy finom mozgásokkal operál. 

Apróságok ezek, de mind rontják a filmélményt, amely amúgy sem áll biztos talapzaton. Az Ürömapám az alulinstruált színészeivel, félvállról vett dramaturgiájával, precíz szerkesztést nélkülöző (viszont az improvizatív előadásmódtól egyértelműen elkülönülő) ad-hoc jellegével nem azt a benyomást kelti, mint a nagy komikusból lett filmsztárok hatásos produkciói. Inkább egy pénzzel támogatott vizsgafilm szintjét üti meg. Vagy a Dumapárbajét.

Az Ürömapám május 25-től látható a mozikban.

Gyenes Dániel

Gyenes Dániel a PPKE kommunikáció szakos, filmen és újságíráson specializált hallgatója. Ha egy filmben egyszerre jelenik meg a misztikum és a társadalomkritika, nála tuti befutó.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!