Kritika

Űrfura – Űrpiknik

Badits Ákos filmje, az Űrpiknik szerint földlakóként is érezheted magad űrlénynek, miközben az idegenek is szerethetik Zalatnay Saroltát.

A mi világunk, de mégsem az. Az elmúlt években több magyar film kísérletezett azzal, hogy meglepő fantáziaelemekkel rekontextualizálja a magyar viszonyokat, az ismerősség és az elemeltség ütköztetése pedig sűrű és izgalmas univerzumokat hozott létre. A Liza, a rókatündér a hetvenes évek magyar kapitalizmusának gondolatával játszott el (megspékelve a japán hiedelemvilággal), a Drakulics elvtárs pedig vámpírokat telepített a Kádár-korszakba. Badits Ákos első nagyjátékfilmje, az Űrpiknik ennél is messzebbre rugaszkodik: űrlények látogatnak hozzánk, ám míg az egyikük megmentené Zalatnay Saroltát, a másikuk megakadályozná ezt. Meg közben fennáll a veszély, hogy elpusztul a Föld is.

Badits korábban kisjátékfilmeket rendezett, közülük talán diplomafilmje, a Boglárka a leghíresebb: ebben a szabálytalan felnőttmesében szintén öntörvényű fordulatokat, felülírt nézői elvárásokat és egy furcsa párost találunk, akárcsak az Űrpiknikben. A rendező általában a szorosan együttműködik az egykori SZFE-s osztálytársaival, köztük Benedek Ágotával, aki ezúttal is a társ-forgatókönyvírója volt. Az Inkubátor Programban indult film végül azon kívül kapott támogatást, de így is mikroköltségvetésből (82 millió forintból) készült, így a szabályos, akadémikus megoldások helyett inkább barkács módon épül fel,

ami a sci-fi műfajjal karöltve egészen sajátos, megosztó minőségeket hoz létre.

Az Űrpiknik öntudatos és szinte hivalkodóan magabiztos film, amely annyira hisz magában és a furcsasága működőképességében, hogy a nézői elvárások kiszolgálását teljesen elhanyagolja. Így viszont várhatóan rengetegen lepattannak majd róla: akik nem tudnak ráhangolódni a szokatlan világára, a humorára és történetmesélési megoldásaira, azok valószínűleg gyűlölni fogják, hiszen az Űrpiknik nem sok kísérletet tesz arra, hogy behúzza és bent is tartsa a gyanútlan nézőjét. Ugyanakkor megvan benne a potenciál arra is, hogy szájhagyomány útján terjedő kultfilm legyen belőle, különc bölcsészek kedvence, amit titkos, éjszakai vetítéseken buliznak végig a rajongói.

A film alapötlete annyira elrugaszkodott, hogy kisebb csoda, hogy felkarolták a támogatók – miközben a projekt jó példa arra, hogy hogyan lesz egyre színesebb a kortárs magyar filmgyártás. A rádiójelként kiküldött Cini-dal, az alternatív Budapestre érkező félénk és Terminátor űrlény kétségtelenül magas labda, azonban az Űrpiknik nem elég ügyes abban, hogy ezeket az ötleteket egységes, hiteles narratívába rendezze és a kitöltse a két jó poén közti hézagokat.

A filmből hiányzik az a megalapozás, amely világossá tenné a világának működését,

illetve menet közben is kevés mankót kapunk a jelenetváltásokhoz, a szereplők motivációihoz, fel- és eltűnéséhez vagy az ok-okozati viszonyokhoz. Például az űrlények látogatásának okát (rádiójel) ismerjük, ám a célját nem, a Föld várható elpusztulására pedig csak a film utolsó harmadában derül fény – így viszont érthetetlen, miért segítenek egymásnak a frissen megismerkedő főszereplők, miért rohangálják végig a budapesti éjszakát együtt. Emellett az Űrpiknik sok személyes és általános problémát felvet, ezeket azonban alig bontja ki – tanulságos lenne például, ha hangsúlyosabban jelenne meg az a magyarázat, hogy mégis miért fog elpusztulni a Föld. Ezek a cikázó események és gondolatok felpörgetik a film tempóját, ám a tartalmát kissé zavarossá teszik, ami elidegenítő lehet.

A tetszés/nem tetszés másik kulcsa maga a főszereplő, Walters Lili, aki ismét az Egynyári kalandból és a Drakulics elvtársból ismerős problémás, flegma fiatal lányt hozza – hol könnyen lehet vele menni, hol kizökkent a játéka, illetve a neki jutó dialógok, poénok. Tény azonban, hogy a film világába remekül illeszkednek a kaotikus energiái, és a többi szereplővel is megvan az összhangja: az Űrpiknik egyes színészeit (Takács Zalán, Varga Veronika, Lengyel Benjámin) ritkán látni filmvásznon, azonban remekül működnek. Ezek az új arcok pedig sokat tesznek hozzá ahhoz, hogy a különös történet friss és hiteles legyen. Ide tartozik Árpa Attila is, aki bár tapasztalt filmszínész, de felismerhetetlenre maszkírozták a szerep kedvéért, így az ő esetében is kizárólag a karaktert, és nem az azt játszó színészt látjuk. Ezzel szemben Zalatnay Sarolta inkább a MacGuffin funkcióját tölti be: egyetlen jelenete imádni való és megható,

az Űrpiknik további részében azonban csak néhány jól összeválogatott dalával találkozhatunk.

Szintén fenntartások nélkül szerethető a film látványvilága: a retrofuturista esztétika, a hangulatos faburkolatok és egyéb, az elmúlt évtizedekből itt ragadt tárgyak találkozása az űrlények eszközeivel izgalmas súrlódásokat okoz – a garázs-CGI sem ciki.

Az Űrpikniket jó nézni, jó hallgatni, jó vele sodródni, tehát érdemes megpróbálni szemet hunyni a hibái fölött. Vagy ezek a hibák éppenséggel erények? Az Űrpiknik dicsőíti a furcsaságot, a szabálytalan, magányos és kirekesztett szereplőit, azt sugallva, hogy egymásból önbizalmat nyerve bármire képesek vagyunk. Ezt a gondolatot pedig érdemes magunkkal vinni.

Gyöngyösi Lilla

Gyöngyösi Lilla az ELTE irodalom- és kultúratudomány szakán végzett. Specializációja a szerzői film, a western és az intermedialitás, mániája az önreflexió. Újságíróként és marketingesként dolgozik. A Filmtekercs.hu ötfős szerkesztőcsapatának tagja, a Papírfény rovat felelőse.
gyongyosililla@filmtekercs.hu

Podcast

Hirdetés

Hirdetés