Kritika

Süsd meg az eget! – Űrvihar

Pontosan tudod, mire ülsz be: az Űrvihar butus, látványos, jószándékú katasztrófa-mozi.

Párévente megjelenik egy olyan katasztrófafilm, amiről előre sejteni a földrengető ostobaságot és hogy mégis jól fogunk szórakozni. Befutott az Űrvihar, és ami a szellemi színvonalat illeti, megfelel a várakozásnak – az egyetlen releváns filmkritikusi kérdés tehát: legalább szórakoztató?

Az. Hajjaj!

Miután a világ észbe kapott a globális felmelegedést illetően, 17 nemzet felépített egy hálót a Föld köré, ami képes irányítani az időjárást. (Mondjuk egyszerűbb is lenne, mint ma meggyőzni az elnököt a klímavédelemről.) A hálót egy giga-űrállomás irányítja, de akkora, hogy lepkeként röpködnek belőle az űrsiklók – és amikor minden meghibásodik, egy, csak egy ember mentheti meg a világot: Gerald Butler.

E nem túlgondolt koncepciónak megfelelően az Űrvihar

pofás akciójeleneteket és néhány felejthető katasztrófafilmes képet tartogat,

de semmi olyat, ami kiemelkedne a B-filmek átlagából akár vizuálisan, akár történetmesélésben. Az árvíz, tornádó, villámvihar és instant fagyás csak másodperceket kap, a legtöbb jelenet beltéri, két érdekes autós üldözés tarkítja a néha le-lelassuló sztorit. Jake Lawson (Butler) és Max Lawson (Jim Sturgess) testvérdinamikája éppen elég a drámai pillanatakhoz, a szerelmi szálat és a kötelező kislányt pedig üdvös módon elhanyagolták, így nem fogja vissza az iramot sok érzelgősség (viszont amikor igen, akkor a szimfonikus zenekar teljes ereje felzendül).

Plusz van kutya. Ami megmenekül. Hát süsd meg az eget, mondaná nagymamám.

Dean Devlin rendező többek között Roland Emmerich filmjeinek társírója és producere volt (A függetlenség napja és folytatása; Godzilla, A hazafi – egyébként Emmerich első filmje, A Noé bárkája-elv éppen egy időjárás-befolyásoló űrállomásról szólt). Az Űrvihar Devlin első mozifilmes rendezése. Volt tehát honnan megtanulni a mesterséget. Ehhez képest az Űrvihar mégis alulmúlja legtöbb elődjét legalább egy-két tekintetben.

A 2012 grandiózusabb volt. A tavalyi Törésvonal izgalmasabb és – szerintem – látványosabb is (főleg azért, mert a Törésvonal skálája a maga összeomló épületeivel emberibb, míg az Űrvihar inkább teljes városképekre koncentrál, amiről érezhető a számítógépes látványtervezés). A Holnapután átélhetőbb és sokkal személyesebb, A mag kétségtelen hülyesége dacára humorosabb és jobban működik a csoportdinamikája is.

Az Armageddon pedig húsz év távolságból is agyonveri az Űrvihart

mind látvány, mind pátosz, mind karakterek terén (Gerald Butler a legjobb pillanataiban sem ellenfele Bruce Willisnek).

És ami az űrjeleneteket illeti – szkafanderes meneküléstől a darabokra hulló űrállomásig –: azok technikailag és rendezésben sem közelítik meg a mércének számító Gravitációt. Ott lehetett igazán átérezni a manőverek veszélyét, a tér tágasságát! Felrobbanó űrállomás? Gravitáció. Kockázatos visszatérés a Földre? Gravitáció. Az űrhajózás emelkedettsége és áldozatai? Gravitáció!

Az Űrvihar legszebb pillana az, amikor főhősünk előtt feltárul Cape Canaveral, és egy tucat gyönyörű űrsikló mereszti az orrát az ég felé. Ekkor érinti meg a sci-fi a valóságot: ó, bárcsak itt tartanánk! Persze érvényesebb tudomány-propagandafilmek is készültek már, az Interstellarban például fényesebb volt a NASA emblémája – de ami népnevelés-téren egy síkhülye katasztrófafilmtől kitelik, azt az Űrvihar jó szándékkal hozza.

Devlin filmje ugyanis, szíve szerint, egy haladó, tudománypárti alkotás lenne, ami csaknem a néző képébe ordítja, hogy vigyáznunk kell a bolygónkra. Az emberi önzés által okozott „űrvihar” a globális felmelegedés leplezetlen metaforája; monológ vezeti be és ki a filmet és egyértelműen fogalmaz mindkét végén. A politikus gyanús figura ebben a filmben, az államhatalom veszélyes, a tudós ellenben idealizált hős.

(Érdekes egyébként, hogy a film hogyan kezeli az elnöki intézményt. Spoilerek nélkül csak annyit mondhatok: ha a forgatókönyv 2016 novembere után készült volna el, biztos, hogy másképp írták volna.)

Ez a jó szándék pedig még akkor is segíti a filmet, ha egyébként percről percre ordító marhaság (minden olyan mű, amiben ott fényeskedik a NASA logója, automatikusan kap tőlem plusz egy pontot az értékelésnél). No és, amint mondtam, az Űrvihar szórakoztató. Ha éppen érdekel, már az előzetes óta pontosan tudod, milyen filmre fogsz beülni: tehát fogadd el butuska őszinteségét.

Havasmezői Gergely

Havasmezői Gergely

Havasmezői Gergely a Filmtekercs egyik alapítója. Történészként és újságíróként végzett, kommunikációs doktoriján dolgozik. Specializációja a film- és mozitechnika, a sci-fi és a társadalmi problémákkal foglalkozó filmek.

Podcast

Hirdetés

Hirdetés

VlogTekercs

A melodráma igenis több a túlcsorduló érzelmektől. Viszont ehhez vajon az kell, hogy a szerelem beteljesületlen maradjon?

A VLOGtekercs ehavi adásában Spike Jonze A nő és Marc Webb 500 nap nyár című filmjei kerülnek terítékre. Bemutatjuk, hogy a melodráma (minden felszínes vélemény ellenére) nem feltétlenül süpped középszerűségbe. A két film összehasonlításával kiütköznek a műfajban rejlő lehetőségek, valamint az is, hogy azon túl miben újítanak az alkotók.

Műsorvezetők: Énekes Gábor
Szöveg: Énekes Gábor
Vágó: Nagy Tibor
Főcím: Gyenes Dániel
Projektvezető: Nagy Tibor
Producer: Molnár Kata Orsolya