Icíar Bollaín filmje, az Út a királyi operába (Yuli) nem egyszerűen a világ egyik legnagyobb táncosa, a kubai Carlos Acosta fordulatos története, de egy többrétegű filozófiai alkotás is egyben a sorsunk elkerülhetetlenségéről.
Billy Elliot, a Flashdance vagy a Gumiláb hősei dacoltak a szülői nyomással, a társadalmi helyzettel, sőt még egy egész várossal is szembeszálltak, csak hogy táncolhassanak. A mozi hősei a tánccal a szabadságot, az önmegvalósítást szimbolizálják, amiért mindenáron érdemes küzdeni. A valóságban azonban van az éremnek egy másik oldala is. Halász Glória Három tánc című dokuja tavaly három fiatal fiú életén keresztül mutatta meg, hogy a kifejezetten rájuk fókuszáló filmekben mutatott kép a táncosokról bizony igencsak idealizált: a való életben erre a kegyetlenül nehéz pályára lépni egyáltalán nem triviális vállalás.
Carlos Acosta, a világ egyik legnagyobb balett-táncosa nem is akart táncos lenni – Isten áldotta tehetségét azonban apja (az elemi erővel játszó Santiago Alfonso) nem hagyta, hogy elherdálja, és fiát akarata ellenére kényszerítette a pályára. Végül Yuliból – becenevét egy bátor indiánról kapta – az első afroamerikai táncos lett, aki főszerepeket játszhatott a bolygó minden táján. Az Út a királyi operába azonban messze több mint életrajzi film. Hármas rétegelésű: egyrészt elmeséli Yuli életútját a világot jelentő deszkákig, másrészt megjeleníti az ebből az életútból készülő darab születését, harmadrészt megjeleníti Acostát is, aki saját magát alakítva tartja fent a pályájáról kialakult ellentmondásos képet. Ki tudja, talán benne sem egyértelmű, amit a film sem tesz azzá: vajon jó döntés volt-e – követve az apai utat – feláldozni mindent a balettért?
Minden réteghez tartozik egy „saját” Acosta is: a férfi gyerekkori énjét Edlison Manuel Olbera Núñez, fiatal kori énjét Keyvin Martínez kelti életre, a darabban Mario Elias táncolja Yuli szerepét. Hozzájuk jön negyedikként az igazi – négyen ugyanannak a személyiségnek más-más aspektusát keltik életre:
a gyerekkori én a szabadság alteregója, a fiatalkori a keserűségé, a táncos az elfogadásé – míg Acosta, ahogy azt már korábban is írtam, a megkérdőjelezésé.
A négy színész mindegyike hoz valami sajátos ízt, de együttes alakításuk mégsem teszi töredezetté a megrajzolt figurát, sőt, együttesen adják ki teljességét.
A Felkavar a szél, a Tiltott táncok és az Én, Daniel Blake alkotója, Paul Laverty Acosta saját történetéből írt forgatókönyvet, amiből aztán gyakori alkotótársa, Icíar Bollaín forgatott filmet. A színészként is foglalkoztatott rendezőnő idehaza Az olajfa vagy a 2010-ben Spanyolország Oscarért indított Ismeretlen föld című filmjéről lehet ismerős. Ez utóbbiban már megjelenik az a többrétegű történetmesélés, ami az Út a királyi operába című filmet is jellemzi – ott egy Kolumbuszról forgatott film kapcsán születnek a párhuzamos valóságok.
Ezek a rétegek teszik többek között izgalmassá a rendezőnő legújabb filmjét is
– ráadásul most az egyik történetréteg a tánc nyelvén beszél. Nagyon izgalmas, ahogy egy jelenet a jelenkori Acosta visszaemlékezésével indul, majd átcsap egy flashbackbe, végül egy táncos betétben éri el zenitjét. Bollaín folyamatosan váltogatja az egyes szálakat, ezzel olyan, szinte táncszerű ritmus adva a filmnek, ami egyértelműen kiemeli azt az életrajzok – valljuk be, gyakran – egysíkú tengeréből.
Izgalmas film tehát az Út a királyi operába: gyönyörű, érzelmes, maximálisan inspiráló alkotás, ami azonban egyetlen pillanatig sem lép át a giccs territóriumába – ahogy Laverty Ken Loachcsal közös korábbi filmjei sem hagyják el sosem a jóízlés határait. Ha hibát lehet felróni neki, az csak annyi lenne, hogy
az alkotók elsősorban a sorsdinamika kérdéseit feszegetik
– benne Acosta helyét a családon és kubai nemzeten belül is –, de számos témát, például a férfi magánéletét vagy a családjában lezajló tragédiákat csak érintőlegesen tárgyalnak. Így a film néha egyensúlyt veszt, de csak épp annyi időre, mint egy táncos két forgás között, ha nem méri fel tökéletesen a mozdulatot.
Ami viszont egyértelműen pozitívum, hogy a felesleges érzelgősség helyett az alkotók az elgondolkodtatást választják: Yuli egész élete a szabad akarat, az önrendelkezés, a beteljesítésre váró sors elkerülhetetlenségének kérdőjeleit hordozza, melyeket a film – anélkül, hogy megválaszolná feltett kérdéseit – egymás után verbalizál. Carlos Acosta filmje – mert az alkotótársak ellenére ez mégiscsak az ő bulija – innen kezdve nemcsak a táncművészet szerelmeseinek, de az igényes művészfilm és a szórakoztató midcult rajongóinak is egyaránt remek szórakozást nyújt.
