Kritika

Utáltad már anyád? – Mami

A Blumhouse új thrillerét látva szerintem nincs rá okod. Hogy miért? Mert bármit is vétett ellened, kismiska Ocatavia Spencerhez, a Mamihoz képest.

Maggie (Diana Silvers) és négy új, gimnazista cimborája nagy bulira készül, de mivel fiatalkorúak, nem szolgálják ki őket a boltban. A magányosan tengődő állatorvos-asszisztens, Sue Ann (Octavia Spencer) siet a segítségükre, megveszi nekik a piát, s később még a pincéjét is felajánlja helyszín gyanánt. A kamaszcsapat egyre többet jár át a nőhöz és átkeresztelik. Ő lesz mindenki Mamija, a két lábon járó partiszerviz szolgálat, ám a bulinak nagy ára van. És egy szabálya: tilos felmenni a pincéből.

Manapság a Blumhouse egy igazán jól csengő thrillerkészítő produkciós cég Hollywoodban. 2007-es rajtja óta több arculatváltáson is átesett. Csináltak már debil vígjátékot (Fogtündér), vérbeli drámát (Whiplash) és foglalkoztatták már a gagyihorror hírhedt zenész-rendezőjét Rob Zombie-t (The Lords of Salem). Ők szállították 2017 egyik legnagyobb meglepetését a Tűnj el!-t, sőt a legutóbbi Oscar-szezonban nagyot futó BlackKklansman is a repertoárjuk része. A nevük mégis visszavonhatatlanul egybeforrt a mainstream horror új generációjával, a Parajelenségek-, az Insidous– és A megtisztulás éjszakája-szériákkal. A Mami vajon melyik kategóriába esik? Mindegyikbe – és közben egyikbe sem.

A műfajhibridizáció nagyszerű művészeti technika, amennyiben az egy tudatos alkotói attitűd. A Mami esetében viszont nemhogy a néző, de még a készítők sem tudják, hogy mit akartak belőle fabrikálni.

Kíváncsi vagyok, hogy az eddig leginkább A munka hőseihez hasonló televíziós komédiákban tevékenykedő Scotty Landes hogyan adhatta el a producereknek a több szálon és időben futó, kesze-kusza történetét.

A „főhős” Sue Ann az iskolai megaláztatás okozta mentális zavar mintapéldája. Visszaemlékezéseiből ismerjük meg, miért indít bosszúhadjáratot. A „bullying” téma klasszikusa, Brian De Palma Carrie-je még mai szemmel nézve is hátborzongató. A természetfeletti erőkkel megáldott iskoláslány lelki pusztulása ütemesen alapozta meg a katarzis pillanatát, hiszen az a bántalmazás egy soha véget nem érő, hosszas folyamatának megtorlása volt. A Mami flashbackjei viszont kizárólag egy előre borítékolható kitörési pillanatnak alapoznak meg, amiről pedig már a film szinopszisából, előzeteséből tudjuk, hogy be fog következni.

A Mami egy másik szociálpszichológiai problémával is kacérkodik, a társadalmi kirekesztettséggel. Sue Annt a 20 évvel ezelőtti trauma egy befelé forduló, magányos, társadalmi perifériára sodródott senkivé tette. A hasonlóan izolált emberek sorsa ideális drámai alapanyag, Spike Jonze A nője is remekül ragadta meg a saját számítógépébe szerelmes Joaquin Phoenix karakterét. Sue Ann is az IT világába menekül, a Facebook és az Instagram az ő egyetlen barátpótlékai. Sajnos a Mami azonban ezt az alapot egy thrillerbe oltott kamaradráma helyett egy torture (vagyis kínzás), fogvatartós történetnek szánta. Az olyan filmeknek, mint a Tortúrának vagy a kevéssé ismert, de annál érdekesebb The Loved Ones-nak az a lényege, hogy a szánnivaló hősök nem akarnak besétálni a vesztüket jelentő helyre, és nem is nagyon tudnak szabadulni onnét. Maggie csapatára ebből semmi nem igaz; rendszeresen visszatérnek (többek között egy kínosan átlátszó hazugság miatt), noha tudják jól, Sue Ann nem százas.

Drámának túl horror, horrornak túl drámai.

Mind műfajilag, mind pedig a hozzávalók tekintetében, hiszen megtalálható benne a modern horror minden stigmája, ami miatt megmentésére szorul a műfaj. A jumpscare elhelyezések annyira váratlanok, mint a nyári villamossín-felújítások, a görcsös stilizálás epilepsziás rohamot megszégyenítő, a színészek (beleértve Juliette Lewist és Luke Evanst is) munkája pedig olyan strapabíró, mint egy pár kínai tornacipő. Egy ideig viselhetők, aztán kínosan korán megjelenik a különbség a minőségi árutól. Persze, mondhatják sokan, ez egy horror, nem lehet mindenki Octavia Spencer. Nem bizony. A baj (bizonyos nézőpontból szerencse) az, hogy ő viszont itt van.

És olyannyira ellopja a show-t, hogy a többiek holmi fekvőrendőrnek tetszenek, amelyek bár megviselik a szekér lengéscsillapítóját, de az mégis zokszó nélkül átrobog rajtuk. Az Oscar-díjas zseni olyan filmekkel, mint A számolás joga vagy A segítség már bőven bizonyította drámai kvalitásait, de itt most egy idegen terepen egy „horrort” kell elvinnie a hátán. El is viszi, és így a Maminak legalább a hangulatát, a parafaktort megmenti. Nem azt a parát, mint amikor hirtelen néma csöndben ránk szakad az audiovizuális istennyila, hanem azt a fajtát, amikor Octavia ránk emeli nagy, bociszemeit, és kedvünk szottyan megölni magunkat, csak hogy ne fájjon ennyire.

Sokszor látott dráma, még többször látott horror, színtelen világ és szereplők jellemzik Tate Taylor filmjét. Taylor korábban A segítségben már dirigálta Spencert, összhangjuk tapintható volt, ami jót is tett a Maminak. De ez nem elég ahhoz, hogy az új Tűnj el! váljék belőle. Pedig lehetett volna.

Gyenes Dániel

Gyenes Dániel

Gyenes Dániel a PPKE kommunikáció szakos, filmen és újságíráson specializált hallgatója. Ha egy filmben egyszerre jelenik meg a misztikum és a társadalomkritika, nála tuti befutó.

FM ‘tekercs Podcast

Hirdetés

Hirdetés

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..