Villódzó neonfények, dallamtapadást okozó zenék, megismételhetetlen stílusérzék – ilyen az 1960-as évek Londonja. De emellett mocskos, sötét és veszélyes is, bármennyire is romantizáljuk a múltat. Edgar Wright az Utolsó éjszaka a Sohóban című filmjében Thomasin McKenzie, Anya Taylor-Joy és Matt Smith tolmácsolásában egy életre kiírtja belőlünk a „rossz korba születtem” érzést.
A pszichológusok szerint a nosztalgia egyfajta védekezési mechanizmus, amit a tudatalattiban a hideg hívhat elő. Legyen szó rideg viselkedésről vagy hosztilis környezetről, az ember irányába érkező fagyot érezve melegségért kiált az elme, és visszagondol a „régi jó időkre”. Ez a londoni művészeti egyetemre divattervezői ambíciókkal érkező Ellie (Thomasin McKenzie) számára a ’60-as évek, ami kezdetben egyfajta kapocsként szolgál közte, az elhunyt édesanyja és az őt felnevelő nagymamája között. Ám a meleg otthonból kiszakadva már menekülőutat nyújt – különleges képességének köszönhetően éjjelente valóban elszökik a 1960-as évek Londonjába.
Edgar Wright a csúcsra járatta az évtized iránti rajongását és mesterien, ugyanakkor ragadós lelkesedéssel ábrázolja mindazt, ami miatt a pezsgő, szexi londoni éjszaka az univerzum közepének tűnt akkoriban. Mert Wright nemcsak a ’60-as évekbe szerelmes, hanem magába Londonba is: így a gyerekkora helyszíneit szerepeltető Vaskabátok után, ezúttal az évtizedek óta otthonának nevezett angol főváros Soho negyedéhez írt ódát. Nem véletlen hát, hogy Petula Clarke Downtown című dala a meghatározó zenéje a filmnek, mellyel egyúttal Wright szokásához híven a hangsávban is aláhúzza a film egyik fő tematikáját. Ezúttal nevesen azt, hogy Ellie a belvárosba menekül a gondjai elől.
És ha azt gondoltuk, hogy a Baby Drivernek volt zseniálisan összeállított filmzenéje, akkor még nem tudtuk, mi vár ránk az Utolsó éjszaka a Sohóban című filmnél.
Wright tehát kézen fog minket, mi pedig Ellie-vel együtt adjuk át magunkat a glamúros város lenyűgöző világának: lehengerlő fényáradat, dübörgő blues dallamok, impozáns épületek, hívogató bárok tele vonzó férfiakkal és nőkkel. Köztük a magabiztos és céltudatos, énekesnőnek készülő Sandie-vel (Anya Taylor-Joy) és a sármos Jackkel (Matt Smith), aki szerencséjére (?) pont menedzserként dolgozik. Sandie és Jack közötti egyetlen szikrától lángra lobbanó szenvedélyes kapcsolata marasztalja ott Ellie-t, majd készteti a visszatérésre – végül minden nap olyan izgatottan várja az estéket, mint más A nagy pénzrablás új részeit.
A markáns atmoszféra az Utolsó éjszaka a Sohóban egyik legfontosabb jellemzője:
az akkori és a mostani London varázsát egyaránt sikeresen átadja, míg végül a múlt és a jelen már nem választható el egymástól. A nosztalgia azonban olyan, mint az alkohol – csak mértékkel érdemes a múltban ragadni, hiszen, ha túlzásba visszük, annak káros következményei lehetnek a jelenre. Ellie ezt elsőkézből tapasztalja meg, mikor többé már nem a nosztalgia kaleidoszkópján keresztül látja az eseményeket, és a múlt glorifikálása helyett végre észreveszi a ragyogó fények alatti árnyakat, melyek sokkal sötétebbek, mint azt szeretnénk.
Sandie-t, Eloise-t és a nézőket is hidegzuhanyként éri a pont, mikor Jack segítségével Wright éles váltással rántja át a cselekményt időutazós romkomból horrorelemekkel tűzdelt pszichothrillerbe. A horror eszköztárának legkülönbözőbb elemeivel operál a jump scare-től a szellemekig, de még a slasher szubzsánerét is megidézi, csakhogy az Utolsó éjszaka a Sohóban című filmben nem ez a legfélelmetesebb: a jéghideg valóság az. A nők megalázása, szexuális tárgyként való használata, kizsákmányolása sajnos manapság sem irreleváns, a ’60-as években azonban fokozottan jelen volt, de mintha senkit sem érdekelt volna. És ez az ignorancia az, ami a legrondább kísérteteknél is ijesztőbb.
Wright mesterien játszik a néző percepciójával – elmossa a határokat jó és rossz között –, így az ötletes, mégis ismerős történet viszonylag kiszámítható fordulatait pazarul kivitelezi.
Míg az időutazás (láz)álomszerű vizualitását Dario Argento giallóit idéző élénk színekkel teszi még vibrálóbbá, ami nemcsak Eloise, de a néző tekintetét is fogva tartja.
A rendezőnek kiváló partnerei voltak az arcával is a ’60-as évekbe passzoló Anya Taylor-Joy, Matt Smith, aki – bár ez talán egyesek számára elsőre meglepő lehet –, a veszélyesen vonzó Jacket meggyőző hitelességgel alakítja, illetve élete utolsó szerepében Diana Rigg. A ’60-as évek-érzésre Wright a korszak nagy színészeinek castingjával erősít, így Rigg mellett prominens szerepet kapott Terence Stamp is.
Az Utolsó éjszaka a Sohóban végső soron mégis egy coming-of-age történet Eloise-ről, aki naiv tinilányból magabiztos divattervező lesz; bár nem kevés őrület árán. A film igazi sztárja ettől fogva – a Jojo Nyusziban már ígéretesen bemutatkozó – Thomasin McKenzie, aki Ellie változásának teljes folyamatát árnyalt precizitással ábrázolja.
Wright tanmeséje a nosztalgia veszélyeiről tehát egy stílusos midcult, ami azzal együtt is kiemelkedik a filmek sodró tömegéből, hogy a történetének alapjait nem nevezhetjük korszakalkotónak.
A rendezőt bevallottan olyan filmek inspirálták, mint Nicolas Roeg Ne nézz visszája vagy az Iszonyat Roman Polanskitól: előbbit az okkult horror holtakkal való kommunikáció-aspektusában emeli be, míg utóbbira a szexuális töltetű rémálmokból asszociálhtunk.
Wrightot azonban elsősorban nem a rémisztgetés, és – miután kilép a számára komfortos vígjáték zsáneréből ezért – nem is az ijesztő események komikus, hanem a pszichológiai hatásai érdeklik. Ezzel az Utolsó éjszaka a Sohóban sokkal éretteb alkotás lesz, ugyanakkor mégsem hiányzik belőle a humor. Bár a múltból fel-felbukkanó rémek és az ember gyomrát összeszorító suspense élét elvennék a viccek, a film első felében mégis örömmel tapasztaljuk, hogy a könnyedebb hangvétel dominál.
Az Utolsó éjszaka a Sohóban abszolút kultfilmgyanús alkotás,
amiben Wright – korábbi rendezéseihez hasonlóan – ügyesen játszik a műfaji toposzokkal és forgatja ki azokat, mindezt olyan zenékkel tarkítva, amiket még órákkal (ha nem napokkal) a vetítés után is dúdolunk.
A filmet a 2021-es Velencei Filmfesztiválon láttuk. Hazai premier: november 4.
