Kritika

Űzött Dionüszosz – Back to Black

back to black 4

A Back to Black az önmagát fiatalon alkoholba fojtó, amúgy ötszörös Grammy-díj nyertes Amy Winehouse életének egy fontos szeletét szeretné színre vinni. Kár, hogy erről a szeletről idő közben valaki lezabálta a feltétet.

A filmet Sam Taylor-Johnson rendezte, Ő az, aki korábban már megáldotta az emberiséget olyan csodákkal, mint A szürke ötven árnyalata. De készített már filmet John Lennonról is (John Lennon – A fiatal évek), ez pedig elsőre némi bizakodásra adhat okot, hisz legalább a zenészbiopic keretei nem ismeretlenek a rendezőasszony számára – gondoltam én, aztán jól pofára estem.

A történet kezdetén Amy (Marisa Abela) már túl van az első szárnybontogatásain, a karrierje épp a „nem leszek a kiadóm új Spice Girlje” fázisban tart, a zárlat pedig valahol a 2008-as Grammy gála utáni levegőben lóg. A kettő között történik elméletileg a cselekmény, amely sajnos kimerül Amy és azéleteszerelme, Blake (Jack O’Connell) tipródásában és a piálásra-krekkszívásra való komolyabb rácsúszásban.

back to black

A film horderejéhez képest sokat gondolkodtam azon, hogy mégis hol mehetett félre ez a projekt. A cselekmény zárlata három elemből áll: Amy felmegy egy lépcsőn; majd jön egy insert a rideg tényekkel, miszerint az énekesnő egy hosszabb józan periódusát követően üvegre szállt és átevezett a túlvilágra; ezt követően pedig a film megpróbál állást foglalni önmagával kapcsolatban, ugyanis kijelenti, hogy ők Amyt mint zenészt szeretnék megőrízni az utókor számára; mindezt megerősítve pedig elnyom egy n+1. dalt a csaj.

Nos, a probléma az, hogy ez a film gyakorlatilag mindenről szól, csak a zenéről nem.

Egy kezemen meg tudom számolni, hogy a sztori hány kijelentést tesz ezzel kapcsolatban: Amy nagyon szereti a jazzt,

  • ezért kb öt percenként be kell dobni egy nagyobb jazzlegenda – például Charlie Parker nevét;
  • ezért sok zenét hallgat;
  • mert az egész családja nagyon csipázza a jazzt;
  • de egy ponton elbizonytalanodik, hogy ő valóban „csak énekelni jött-e erre a világra”.

Ami azt illeti, a film nagy ívben tesz arra, hogy Amy Winehousenak mint alkotónak milyen volt a viszonya az általa létrehozott művészeti termékkel, helyette egy két órás centrifugálást kapunk, amelyben Amy hol azért iszik, mert fasírtban van a kanijával, Blake-kel, hol azért, mert épp együtt áldoznak az önpusztítás oltárán.

back to black 2

A film ezzel kapcsolatban tesz egy olyan bárgyú és átlátszó állítást Amy száján keresztül, miszerint a lánynak „előbb meg kell élnie a dalait, hogy aztán előadhassa őket”, de igazából művészeti alkotómunkáról, a dalokhoz és a zenéhez fűződő komolyabb viszonyáról semmit sem tudunk meg. Taylor-Johnson rendező és Matt Greenhalgh forgatókönyvíró nyilvánvalóan úgy próbálták megfesteni ezt a portrét, hogy gőzük nincs a témáról. A problémát tovább súlyosbítja, hogy egy 2 órás, chat GPT által összegányolt Bravo Magazin fanfiction levetítése után azonnal bebújnak az „alkotás örök és Amy is ezt akarná” paraván mögé.

Azt a kamut pedig nem vagyok hajlandó megenni, hogy „Amy esetében az élete egybeforrt az alkotást folyamatával”.

Azért nem, mert Amy kaotikus, önpusztító és egyébként verbális és fizikai szinten egyaránt bántalmazó működése nem a művészi alkotás dimenzióit boncolgatja, hanem ürügyként szolgál arra, hogy mindegyik, még életben levő szereplő – a fater, Mitch Winehouse; a menedzser/jóbarát, akinek a nevére sem emlékszem; és persze Blake – elmondhassák, hogy ők megpróbálták jobb belátásra bírni a csajt, de hát nem volt bírás vele.

Ezen a szánalmas vergődésen csak tovább ront a színészi játék, amiről a Back to Black esetében egyértelműen az inkompetens rendezés tehet. A karakterek gyakorlatilag úgy viselkednek, mint a 2000-res évek eleje óta nagy népszerűségnek örvendő stratégiai játékból, a Warcraft III-ból estek volna ki, ahol mindegyik egységnek megvolt a maga 2-3-4 megszólalása és mimikája, aztán ez ment ismétlésben.

back to black 3

A Mitchet alakító Eddie Marsan – feltehetően az öregítő sminkelésnek köszönhetően – gyakorlatilag úgy mozog, mint Horn Gyula az autóbalesete után, a mimikájáról nem is beszélve. Amit pedig a főszereplőt alakító Marisa Abel leművel, az a világ túlzása, ugyanis hiába affektálja-tekergőzi-botladozza-fognyalogatja végig a filmet, nagyon nehezen hiszem el neki, hogy Ő Amy Winehouse. Nem állítom persze, hogy a világ összes Winehouse interjúját átpörgettem, de azért érteni vélem a díváskodás és a ripacskodás közt meghúzódó elementáris különbséget. A Blake-kel lenyomott trógerkedéseket pedig hagyjuk is inkább, ahogy azt kifejezetten felháborítónak tartom, hogy

a film drámaként állítja be, hogy a krekkfüggő, láncdohányos, alkoholista Amy Winehouse-nak nem sikerül teherbe esnie.

A Blake-et alakító Jack O’Connell alakításával kapcsolatban annyi mindenféleképp megsüvegelendő, hogy az úriember bármelyik Guy Ritchie filmben megállná a helyét, sziporkázó brit suttyósága – már csak a nem túl erős mezőnyből adódóan is – mindenféleképp emlékezetessé tette a filmbéli jelenlétét.

Nem szeretnék igazságtalannak tűnni, a film az elején még kicsit próbálkozott. Bár összességében egy olyan kapcsolatot sem tud felmutatni, amelyik maradéktalanul egészséges lett volna, azt el tudtam hinni, hogy Amy és a nagymamája, Cynthia (Lesley Manville) valóban szerették egymást, bensőséges kapcsolatuk átélhetően rétegzett és mély volt, ez pedig a film talán egyetlen hitelesen emberi vonását adta.

back to black 5

Cynthia nem csak példakép, de morális iránytű is egyben Amy számára. A nő fiatalon szintén énekelt, Amy stílusát – nem csak a zenei ízlését, de a megjelenését tekintve is – alapjaiban határozza meg kettejük viszonya. Az, hogy Cynthia úgy szól rá Amy-re, hogy ne bagózzon, hogy közben a saját cigarettáját veszi ki a lány kezéből és szívja tovább, egy értelmes állásfoglalásnak tűnik azzal kapcsolatban, hogy miképp is néznek ki az emberi kapcsolatok. Hogy

ezek a fajta ellentmondásosságok azok, amelyekben egy kicsit felvillanhat az, amit emberi értelemben „igazinak” nevezhetünk.

Ez a kb. egyetlen pozitív aspektus világít rá arra, hogy mennyire rossz film is a Back to Black. Összehasonlítva a már korábban említett félnótás apával és férjjel olyan, mintha Cynthia nagymama karaktere azért kaphatott volna egy leheletnyi valóságosságot, mert nem fogja tudni beperelni a film készítőit, ha azok negatív színben tüntetnék fel, hiszen már korábban elhunyt.

Nevetséges mosdatásnak tűnik mindaz, amit a Back to Black a többi karakter kapcsán csinál, miközben igyekszik azt sugallni, hogy az énekesnő korai haláláért és a sorozatos összeomlásaiért csak és kizárólag a függőségei és a média által történő folyamatos üldöztetése tehető felelőssé.

Félreértés ne essék, nem gondolom, hogy ezek ne lennének valódi tényezők. A probléma az, hogy a film a folyamatos magyarázkodásával láthatóan „letilt” bizonyos megközelítéseket, ennek hatására pedig

mind a történetvezetés, mind pedig a karakterek és a köztük húzódó emberi viszonyok kidolgozottsága sekélyessé és bárgyúvá válik.

„Amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell” – mondja Ludwig Wittgenstein valami teljesen másról, én pedig úgy gondolom, hogy ez az, amiért a Back to Black nem pusztán egy rossz film, de hozzá hazug és gyáva is egyben.

A Back to Black április 11-étől megtekinthető a mozikban.

Gerdesits Pál

Gerdesits Pál 2021-ben szerzett mesterdiplomát az ELTE filmtudomány szakán, jelenleg az ELTE esztétika doktori programjának PhD hallgatója. Elkötelezett szürrealista, Werner Herzog és Jeffrey Lebowski lelkes követője. Állítólag ügyesen gitározik.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!
WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com