„A francia Az öldöklés istene” – így emlegetik a tavalyi év egyik legsikeresebb francia filmjét, noha az aforizma csalóka. A Hogyan nevezzelek? ugyanis sokkal jobb alkotás, mint Roman Polanski New Yorkban játszódó kamaradarabja.
Nagyjából húsz perc után válik egyértelművé, hogy a Hogyan nevezzelek? eredetileg színdarabként futhatott be. Valóban, a film francia címével azonos előadás (Le Prénom – A keresztnév) ősbemutatója három évvel ezelőtt volt a párizsi VII. Eduard Színházban, a mozgóképi adaptációt pedig az eredeti színmű írói és direktorai (Alexandre de La Patelliére, Matthieu Delaporte) hajtották végre. Szerencsére úgy, hogy mindkét műfaj értékeit felhasználták, így a végeredmény igazán ütősre sikeredett.
A történet szerint három vendég érkezik az író-professzor Pierre (Charles Berling) és felesége, az angoltanárnő Élisabeth (Valérie Benguigui) otthonába. Előbb a feleség bátyja, az üzleti életben mozgó, sármos Vincent (Patrick Bruel) jön meg, őt a család régi barátja, a trombitaművész Claude (Guillaume de Tonquedec) követi. Vincentnek gyereke lesz ifjú feleségétől, a késve érkező, dizájner Annától (Judith El Zein), ám mindenki közfelháborodása ellenére a fiát Adolphe-nak akarja elnevezni. A hitleri asszociáció okozta parázs vita az egész este lendületét megadja, és idővel olyan titkokra is fény derül, amelyek évek óta lappangtak a baráti társaság tagjai között.
Noha viszonylag drámainak hat a történet, a karakterek az egész este folyamán nem veszítik el jókedvüket, ezáltal a film folyamatosan a vígjáték/dráma határán imbolyog (akárcsak az élet). Tegyük hozzá: a szereplőknek nincs is okuk panaszra. Ez itt a francia felsőközéposztály, ahol mindenki jól él, nagy házban, anyagi és életviteli gondok nélkül, és ez sugárzik is a szereplőkről, akik elképesztő élettel töltik meg karaktereiket.
Ez egyben az alkotás legnagyobb erőssége: a fantasztikus színészi játék. Szédületes kémia feszül a karakterek között, az időben előrehaladva a néző egyre inkább azt érzi, ez a társaság tényleg létezik, hiszen olyan természetességgel lebeg a testvéri viszony, olyan mély a barátság, oly fiatal a szerelem az egyes szereplők között, hogy az csak valós lehet. Guillaume de Tonquedec és Valérie Benguigui teljes joggal kapták meg idén a legjobb férfi és női mellékszerepért járó César-díjakat, (Élisabeth Vincent-paródiáját soha életemben nem fogom elfelejteni) Patrick Bruel pedig csak azért csúszhatott le a legjobb főszerep díjáról, mert a minden fontos kategóriában győzedelmeskedő Szerelem főhősével, Jean-Louis Trintignant-nal kellett megmérkőznie.
A fantasztikus alakítás az elképesztően életszerű párbeszédek révén valósulhatott meg. A mozi száztíz perce alatt kivétel nélkül élethű mondatok hangzanak hús-vér emberek szájából. Polanski idézett filmjében a szereplőket legyűrik a sztereotípiáik, itt viszont a karakterek elsősorban személyiségek, s csak mintegy mellékesen veszik fel hivatásuk tipizált jellemvonásait. És pont ezért a Hogyan nevezzelek? sokkal hitelesebben mutatja be a középosztály helyzetét, mint ahogy Az öldöklés istene erőltetetten próbálta.
Üdítő és intellektuális szórakoztatást kínál tehát a Hogyan nevezzelek?, néhol kicsit lassabb tempóban, de sosem unalmasan. És bár a film elitista, az is élvezheti, aki nem feltétlenül rajong a színházak világáért. Frissessége, autentikus hitelessége pedig csak fokozza élvezeti értékét. Igaz, hasonló kamaradarabokkal még mindig igen gyakran találkozhatunk – ha máshol nem, majd hamarosan valamelyik magyar színház műsorán.
