Kritika

Műalkotás, nem mementó – Val

Val Kilmer hangja elvesztése után több ezer órányi házi videóból rakta össze életének történetét, melyben végigkövethetjük az idősödő színészt a felépülés és újrakezdés útján. A Val egy önkritikus és őszinte szembenézés, amiből mindannyian tanulhatunk. 

Színészek, rendezők önéletírásainak vagy filmen bemutatott karrierösszegző visszatekintéseinek középpontjában jellemzően a tanulságok levonása és a pályaív megrajzolása áll. Ezen alkotásokban szükségszerűen megtalálható egy végső cél, ami felé az adott személy akarva vagy akaratlanul mindig tartott, hiszen ez az elkötelezettség vezetett végül oda, hogy teljesítménye okán biográfia, önéletrajz vagy dokumentumfilm készül az illetőről. A bemutatott életek kivétel nélkül inspirálják a nézőt / olvasót, hiszen a visszatekintés hatására a véletlenek, botlások, eltévelyedések koherens egésszé rendeződnek össze, fel sem merül bennünk, hogy mindez máshogy is alakulhatott volna.

Val Kilmer dokumentumfilmje sokkal inkább érződik egy kérdésfelvetésnek, semmint kijelentésnek. A színész élete során több ezer órányi videófelvételt készített magáról, a családjáról, forgatásairól, ami évek óta egy raktárban porosodott. A színészt gégerákkal diagnosztizálták, amivel sikeresen megküzdött, azonban Kilmer elveszítette hangját – vagyis egy beépített műanyag cső segítségével képes beszélni, ám ez sokkal nagyobb erőfeszítést igényel. Azáltal, hogy elsődleges kommunikációs csatornája megszűnt, érezte, hogy el kell mesélnie történetét – ekkor született meg fejében az ötlet, hogy a felvételeket életének történetévé rendezze össze. Néhány éve a Heath Ledger életét bemutató I Am Heath Ledger című dokumentumfilm is a színész saját felvételeit vette alapul, viszont az életút kiértékelése a családtagokra, barátokra hárult, gyökeresen eltérő végeredményt hozva, mint a Val.

A Val több szempontból rendhagyó dokumentumfilm:

mivel a film központi figurája életben van, sőt, aktív alakítója a róla készült alkotásnak, ezért a kész mű sokkal inkább érződik önarcképnek, mint mementónak. Ebből kifolyólag ignorálja a megszokott műfaji sémát, hogy családtagok, színésztársak, hozzátartozók osszanak meg személyes tapasztalatokat az illetőről. Kilmer a film narrációját egy szimbolikus gesztussal fiának, Jacknek adta, aki E/1-ben meséli el apja életét – ez a meglepő húzás nem csupán a generációk közti párbeszéd fontosságára hívja fel a figyelmet, de az átöröklött traumák és megoldatlan feladatok oldására is.

Val' Review: Kilmer Documentary Portrait Is Skin Deep | IndieWire

Jack Kilmer aktív részvétele édesapja múltfeltárásában (ami nemcsak narrációjában, hanem operatőri és színészi munkájában is megnyilvánul) hasonló pozíciót kínál neki, mint Sarah Polley-nak az Apáim története esetében. Mindkét gyermek fokozatosan ismeri meg saját és édesapja(i) múltját, ám míg Jacknek lehetősége van arra, hogy szinergiába hozza saját megélését apja valóságával, addig Polley a már elé tárt információmorzsákból próbálja összerakni édesapja képét és létét.

A film másik különlegessége, hogy Val Kilmer személyiségét és szakmai eredményeit nem egyszer ellentmondásosnak láttatja.

Nem is annyira az objektivitásra való törekvés emeli ki a hasonló munkák közül (bár lássuk be, manapság már egy dokumentumfilm esetében is nagy szó ez), hanem az elmúlt évtizedek sikereinek és kudarcainak reális (ön)értékelése. Kilmer olyasmit visz végbe, amihez keveseknek van bátorságuk: nem csupán hibáival és mulasztásaival néz szembe, hanem azzal is számot vet, mi lett volna, ha bizonyos helyzetekben máshogy dönt. Mi lett volna, ha Doc Holliday szerepe után nem ölti magára Batman jelmezét? Mi lett volna, ha nem a hányattatott sorsú Dr. Moreau szigetében, hanem karrierje kezdetén lett volna lehetősége egy filmben játszani példaképével, Marlon Brandoval?

A film egy pontján elkísérjük a már 60 fölött járó színészt egy dedikáló körútra, ahol a rajongók kígyózó sorokban állnak, hogy aláírathassák kedvenc színészük portréját vagy bármilyen kegytárgyát. Val kezdetben hálásan és szeretettel gondol rajongóira, egyfajta szolgálatként tekint arra, amit csinál, később azonban elfárad, és szinte ki kell menekíteni a helyszínről. Ekkor már úgy tekint magára, mint egy ócska simlisre, aki aprópénzért adja el múltjának értékesebb részeit.

Ez a bizonytalanság, a kétségek felvállalása teszi végtelenül emberivé őt és az egész filmet.

A legerősebb pillanatok azok, amikor Val Kilmer elmondja, mit kellett volna máshogy csinálnia és miért terjedt el róla, hogy legendásan nehéz együtt dolgozni vele: minden szerepéből a maximumot akarta kihozni, meglátta a forgatáson azokat a pontokat, amiken változtatva mesterművek jöhettek volna létre, színészként azonban nem volt ráhatása a teljes produkcióra. Végső soron nem ezzel küzdünk mindannyian? Mindenhol a tökéletességre törekszünk, aztán nem tudunk megbékülni, ha önhibánkon kívül ez nem sikerül. Val Kilmer egy gyönyörű alkotással búcsúzik a filmművészettől és nyit új fejezetet az életében.

Dunai Marcell

Dunai Marcell a Budapesti Corvinus Egyetem nemzetközi tanulmányok szakán végzett, jelenleg szakirányú továbbképzését végzi mentálhigiénés segítő szakember szakon. A ráckeresztúri Fiatalkorúak Drogterápiás Otthonában dolgozik terápiás munkatársként: munkájából kifolyólag vonzza a függőségek pszichológiája, a felépülés folyamata és az ennek tükrében megjelenő emberi kapcsolatok filmes reprezentációi.

Podcast

Hirdetés

Hirdetés