Kritika

Valahol Törökországban – A pokol kapujában

A pokol kapujában – noha jószándékkal van kikövezve , alapvetően mégis egy túlságosan nagy figyelmet igénylő film, ami másnak nem, csak a török filmművészet szerelmeseinek marad emlékezetes. A többiek talán nem fogják tudni fél év múlva, miről van szó.

Vigyél magaddal! – mondja valahol a film közepén a női főszereplő, Zehra (Neslihan Atagül) a kamionsofőrnek (kislány az még igazából, aki anyja elől rejtegeti cigarettáját), akibe gyorsan beleszeret, hiszen az elvágyódást, a jobb élet reményét testesíti meg számára. Persze minden csak viszonylagos, hiszen a lány szüleinek az előző generációnak éppen a távozás jelenti a bizonytalanságot. Hiába, más generáció más szempontokkal: nekem mindegy, hogy mi lesz, csak ez ne legyen, csak itt ne maradjak! – sugallja magából a film a mai tizen-huszonévesek gondolatvilágát, és mutatja meg, mennyire perspektívák nélküli az autópálya szélén egy önkiszolgáló étteremben leélni az életünket. Valahol Törökországban.

Érdekes a párhuzam Zehra és a fiú főszereplő, Olgun (Baris Hacihan) között. Amíg a lány a maga csendes módján ugyan, de küzd, kiutat keres, állás után néz, menekül egyértelműen, de mindenképpen irányítani szeretné saját sorsát, addig a fiú helyben és magában próbálja feldolgozni a látszólag feldolgozhatatlan spleent, mikor jobb, mikor rosszabb módszerekkel. Mert hiába próbál udvarolni a lánynak, megváltozni nem nagyon tud, gyakran marad a garázdaság, az alkohol vagy a fegyver. A napnál is világosabb, hogy egyik megoldás sem lehet hosszú életű.

A pokol kapujábanFontos kérdéseket tesz fel, és gyakran mutatja meg erősen a válaszok hiányát is Yesim Ustaoglu rendező, aki a film forgatókönyvét is jegyzi, de új dolgokat, új megközelítés nem igazán tud adni. Gyakran érezzük azt, ezt már láttuk valahol. Komoly déja vu Cristian Mungiu 4 hónap, 3 hét, 2 nap című filmje a román szocializmus utolsó éveiből a bukaresti panelrengeteg két fiatal kollégista egyetemistájával. A különbség azonban leginkább az, hogy amíg ott az első pillanattól nekiszegeződünk a széknek, addig itt komoly időnek kell eltelnie, mire az első nagyobb szívdobbanást érezzük, és empátiával vagyunk a szereplők iránt. A valóban mellbevágó és érzelemdús utolsó szekvenciát azonban nagy türelemmel kell kivárni.

Nagyon szép, lírai filmet ad nekünk a fiatal török rendezőnő, hosszú snittjei, sötéttel, világossal játszó, hóban-fagyban a nélkülözést, a nihilt ábrázoló képei azonban leginkább fesztiválra való, ínyenceknek szóló filmélmény.

Avatar

Sergő Z. András

Sergő Z. András alapító, főszerkesztő-helyettes. Közép-Kelet-Európa, különösen a román újhullám, a délszláv és a magyar film követője. Kedvencei a dokuk, a kamaradarabok, sport- és valláspolitika. sergoandras@filmtekercs.hu

Add Comment

Click here to post a comment

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

Podcast

Hirdetés

Hirdetés