A szerencse forgandó egy átlagosnál jóval lassabb és okosabb szerencsejáték film 2015-ben, ami csak egy dolgot jelenthet: Robert Altman reinkarnálódott.
Bármennyire változatos, összetett és gazdag nyelv is a magyar, a szerencsejátékkal összefüggésbe hozható filmek esetében a címadás kimerül annyiban, hogy a fordítók a „szerencse” szót kiegészítik valamivel. Nem állítom, hogy jelen alkotás eredeti címét (Mississippi Grind) könnyű lenne magyarul visszaadni, de az esetleges csalódások elkerülése végett jobb tisztázni a jelentését, ugyanis a cím előrevetíti, hogy ez nem egy szokványos, kaszinóban játszódó film lesz.
A grind az az önkéntes limit, melyen a pókerből hivatásszerűen élő játékosok még nyereségesen tudnak játszani. Ezek a játékosok soha nem kockáztatnak sokat, mert a póker biztosítja megélhetésüket. Felmerül a kérdés, hogy akkor a film egy Mississippi államban élő hivatásos játékos dögunalmas mindennapjait mutatja be? Nos, nem egészen, de A szerencse forgandó értéke nem a fordulatokban gazdag forgatókönyvben rejlik.
A szerencsejátékok köré szerveződő filmek legjellemzőbb tulajdonsága, hogy a nézőt egy hatalmas érzelmi hullámvasútra helyezik. Esetenként ez a hullámvasút szédítő magasságokba repül és a nézők boldog eufóriával távoznak (Oceans trilógia, A nagy balhé, Pókerarcok), néha pedig szinte szabadesésben zuhannak a mélység felé (Casino, A szerencsejátékos).
Ryan Fleck és Anna Boden filmje egyszer sem nyújt ilyen katartikus pillanatokat és éppen ebben rejlik különlegessége. A stílus A szerencse forgandót a Kaliforniai pókerpartival, az alkotópárost, pedig az amerikai filmtörténet egyik legmegosztóbb rendezőjével, Robert Altmannal rokonítja. Altman előszeretettel dekonstruálja az elfogadott műfaji sémákat, művei a hollywoodi film antitéziseinek tekinthetők. Figuráit életszerű, hétköznapi szituációkba helyezi, amivel leleplezi a műfajiság hamisságát, ennek következtében viszont filmjei sokszor lassúnak hatnak. Altman életműve a való életet mutatja meg annak minden szürkeségével és kicsinyességével együtt.
Nem véletlen, hogy a rendezőpáros éppen Altman alkotását vette alapul és dolgozta át: mintha az örök kívülálló rendezőzseni reinkarnálódna Fleck és Boden karaktereiben. Főhőseik rendszerint olyan figurák, akik akarva vagy akaratlanul, de képtelenek beilleszkedni a társadalomba és tesznek az elvárásokra. A Fél Nelson párosa, Dan és Drey szeretnének kitörni hétköznapi életük kicsinyességéből: a férfi jómódú családja és tanári hivatása ellenére drogfüggő, míg a szerény körülmények között élő kislány a dílerkedés elől menekül a tanulásba. A Nyomás alatt főszereplője pedig egy átlagos tinédzser, aki olyannyira nem találja a helyét a világban, hogy beutaltatja magát egy felnőtt pszichiátriára.
A szerencse forgandó főhősei tökéletesen illeszkednek a sorba: Gerry (Ben Mendelsohn) és Curtis (Ryan Reynolds) szerencsejáték függők, ám ez teljesen eltérően befolyásolja életüket. Míg Gerry elveszíti családját, munkáját és egyre lejjebb csúszik a lejtőn, addig Curtis lételeme az állandó úton levés és a nyeremények által finanszírozott céltalan bolyongás.
A film csakúgy, mint a Kaliforniai pókerparti nem nevezhető eseménydúsnak, azonban a remek párbeszédek, Mississippi kézzelfogható hangulata és a tökéletesen kiválasztott főszereplő páros mindezt teljesen elfeledteti. Ryan Reynolds és Ben Mendelsohn igencsak alulértékelt színészei a kortárs hollywoodi palettának, amit ezzel a szereppel is bizonyítanak. Reynolds a felszínen ugyanazt a sármos szépfiút játssza, amit karrierje elején oly sokszor, amikor viszont leveti ezt a maszkot, egy esendő és meggyötört férfi képe rajzolódik ki döbbenetes erővel. Ben Mendelsohn eddigi karrierje során rendszerint gonosz karakterek bőrébe bújt, itt azonban teljesen új arcát mutatta meg. Gerry szerepében a helyzetén változtatni képtelen kisember elképesztő megformálásával olyan elődök közé került, mint James Caan a ’74-es A szerencsejátékosban vagy William H. Macy A szerencseforgatóban.
Fleck és Boden nem a csillogó Las Vegasba kalauzol el bennünket, hanem az egyre inkább lepusztuló amerikai Dél kaszinói közé. A két szerencsevadász végigutazza Mississippi államot, ami egyszerre visszataszító és csábító hely: minden mocskos lebujra jut egy blues aranykorát megidéző bár (a soundtrack szinte csak az 50-es évek blues számaiból áll). Minden eljátszott dollár helyére jut másik, amit újra el lehet veszíteni. Minden tönkretett kapcsolatra jut egy alkalmi társ, akit el lehet hagyni. A szerencse forgandóban és Altman filmjeiben semmi sem fekete vagy fehér. Nincsenek végletek, csak a kettő között meghúzódó szürke, amit néha sötétebbnek, néha pedig világosabbnak érzékelünk.
[author_bio author=”dunaimarcell”]
