Kritika

Vállald fel a pikkelyeid! – Luca

A Pixar stúdió tavaly nemes egyszerűséggel az év egyik legjobb filmjét alkotta meg a Lelki ismeretek képében, amivel a felnőtt korosztályt célozta meg, előtte pedig az Előrével rukkolt elő, ami inkább a gyerekeket szemelte ki célcsoportjául. Legújabb animációjuk, a Luca újfent a kisebbekhez szól, viszont a stúdiótól megszokott módon úgy, hogy a felnőtteknek is szolgáltasson humort, szórakozást és akár tanulságokat is. 

A Pixar 25 éve ontja magából formabontó animációs filmjeit, több generáció kedvenceit, amelyek legfőbb jellegzetességei közé tartozik, hogy nem kizárólag a gyerekekhez szól. A stúdió képes arra, hogy olyan alkotásokat hozzon létre, olyan témákról meséljen, olyan kivitelezésben tálaljon, hogy végül bármely korosztályt meg tudjon érinteni. Lehet szó akár egy idős, megözvegyült férfi gyászáról, akinek életébe egy eleven kisfiú csöppen (Fel!); egy, a fiáért minden akadályt leküzdő apáról (Némó nyomában); a halálról és az egész életünket meghatározó döntésekről egy álmai megvalósításán dolgozó kisfiú szemszögén keresztül (Coco); vagy a számkivetettségről, meg nem értettségről, ugyanakkor a hivatástudat és elszántság fontosságáról egy patkány elbeszélésében (L’ecsó) –

a Pixar filmjei által körüljárt témák tökéletesen helytállnának drámai hangvételű alkotásokban is, mégis megtalálják a módját annak, hogy gyerekekhez (is) szóljanak.

Mindenképpen megemlítendő továbbá a Lelki ismeretek, ami még a stúdió nívós filmográfiájának sorában is talán a legeredetibb, legmerészebb és legötletesebb, sőt hiánypótló darabnak tekinthető.

Az egyértelműen felnőtt közönségnek szóló Lelki ismereteket egy egyértelműen gyerekeknek szóló alkotás követte. A Luca egy felnövéstörténet, amely ugyan valószínűleg nem a stúdió legkiemelkedőbb alkotásai közt marad majd fent, de hozza az elvárt színvonalat, már sokszor feldolgozott, de örökérvényű üzenetét és tanulságait pedig szerethetően és szépen fogalmazza meg. A középpontban egy kisfiú, Luca Paguro áll, aki a tenger mélyén él családjával – a történet kezdetekor még nem emberi alakban, hanem egy olyan lény testében, akit a sziget lakói tengeri szörnynek neveznek. Lucát egész életében arra intették, hogy mivel az emberek veszélyesek, el kell kerülni őket, mert ha eggyel is találkozik, az biztosan megöli.

Luca kamasz elméjét viszont egyre inkább foglalkoztatja a gondolat, vajon milyen lehet emberként élni,

és tengerszint alá száműzve ábrándozik a szárazföldi világról. Egy nap találkozik egy fiúval, Albertóval, aki már évek óta felváltva éli az életét tengeri szörnyként és emberként – ezek az eredendően tengeri lények ugyanis a szárazföldön automatikusan emberré változnak, amint viszont víz éri őket, újra felveszik eredeti alakjukat. Luca csatlakozik Albertóhoz, aki bevezeti a szárazföldi világába, ahol mindent fel akarnak fedezni és kiélvezni, de ahogy telnek a kint töltött napok, egyre nehezebb lesz titkolniuk származásukat. Ami komoly problémát jelent: egy olyan szigeten köt ki a két barát, amelynek lakói generációk óta vadásznak a tengeri szörnyekre.

Ezek a lények évszázadok óta állnak csöndes harcban az emberekkel, ami abból áll, hogy utóbbiak próbálják előbbieket levadászni, míg a tengeri lények hosszú idők óta bujkálnak az emberek elől. Legalábbis nagy részük. Néhányan ugyanis olykor kimerészkednek, a kíváncsiságtól és a beilleszkedés iránti vágytól hajtva, de mindezt emberi alakjukra mint a hímes tojásra vigyázva teszik, nehogy fény derüljön másságukra.

A Luca varázsa a környezetből és atmoszférájából fakad: a 60-as években járunk az olasz Riviérán, egy Portorosso nevű aprócska faluban, annak macskaköves utcácskáival, halaskofáival, padon pletykálkodó kendős asszonyaival és a Vespával járó helyi vagányokkal. Az ebben rejlő lehetőségeket az alkotók tökéletesen ki is aknázták. Kapunk lélegzetelállító olasz tájakat, mediterrán mentalitást és persze korabeli olasz zenéket nagy dózisban. Utóbbi szintén a stúdió zseniális húzásai közé tartozik:

az igazán jól sikerült Pixar-filmek szinte kötelező hozzávalója a jellegzetes betétdal vagy egy meghatározott zenei műfaj,

amelyeknek köszönhetően a stúdió legjobban sikerült animációi nem elég, hogy eredetiek és fantáziadúsak, de stílusosak is. Az elsőtől az utolsó pillanatig hangsúlyos például a jazz vonal a Szörny Rt. és a már sokat emlegetett Lelki ismeretek esetében, az autentikus mexikói zene és kultúra a Cocóban, a francia sanzonok és az ehhez kapcsolódó „gasztro-életérzés” a L’ecsóban – a Luca pedig a ’60-as évek olasz zenéjével és hangulatával hódít.

De az olasz vonal hangsúlyos beemelése nem csupán öncélú választás egy jól eladható „turistafilm” érdekében: a film rendezője és a történet kiötlője, Enrico Casarosa (akinek rendezői debütálása az Oscarra jelölt, 2012-es La Luna, amely „kicsiben” szintén egy kisfiú felnövéstörténete) azért is választotta a Luca helyszínéül az olasz Riviérát, mert több itáliai mitológiában is feltűnnek tengeri szörnyek, akiket Casarosa a másság metaforáivá és szimbólumaivá tett, rajtuk keresztül pedig az elfogadás fontosságát emeli be a történetbe. A Luca hozza a Pixartól elvárt színvonalat, és bár barátságról és (ön)elfogadásról szóló mondanivalóját és tanulságát tekintve újítónak nehezen nevezhetnénk, fontos, hogy mindezt szerethetően és nem szájbarágósan, egy hangulatos coming-of-age sztoriba bújtatva tálalja.

Németh Míra

Németh Míra 2019-ben csatlakozott a Filmtekercs csapatához. Miután látta az Amélie csodálatos élete című filmet, 12 évesen döntött úgy, hogy filmekkel akar foglalkozni. Azóta „mindenevő”: szerzői filmeket, blockbustereket, dokumentumfilmeket egyaránt szívesen fogyaszt, különösen kedveli a sajátos rendezői szemléletet, az abszurd humort és a társadalomkritikát a filmekben.