Wolfgang Becker 12 évvel később szerencsére nem nyomta le a torkunkon a Goodbye Lenin 2-t. Az Én és Kaminski, a kitalált festő önéletrajzírójának története egyszerre tud mérhetetlenül groteszk és nagyon is életszerű lenni. A film sikeréhez nemcsak Daniel Brühl talán eddigi legjobb, maníros játéka, hanem a jó témaválasztás is vaskosan hozzájárul.
Az előre megírt nekrológok újságírói korszakában talán már nem is felháborító, hanem lassan kötelező tananyag Sebastian Zöllner (Daniel Brühl) helyezkedése az idős és vak festőlegenda Manuel Kaminski (Jesper Christensen) körül. És noha inkább sírnivaló az a törekvés, ahogy Picasso és Matisse barátjának múltjából próbál hasznot húzni a fiatal, ambiciózus, néha azonban kifejezetten esetlen műkritikus, nézőként azonban inkább nevetünk rajta. Igen, rajta nevetünk, és ebbe a főszereplő Brühl maximálisan beleáll, a festőt játszó Jesper Christensen pedig jól húzza hozzá a kontrát. A két karakter ellentéte további színfoltja a filmnek: a lendületes, pörgős, kissé felületes, a marketingszempontokat gyakran előrébb soroló, saját jövőjén álmodozó Zöllner néha kicsit idegesítő figura. Úgy mosolyogjuk meg, mint ahogy ezt a blogot is. Hipszter emberek fényképezik saját kajájukat; és amikor a végeredmény az interneten virulens, az elkészítés körülményei inkább szánalmasan viccesek. Szegény Zöllner is ilyen vicces. Noha alapvetően tiszteletreméltó a szándéka, mégis érezzük és kinevetjük az öncélt. Gyakran látszanak szemében a dollármilliók.
Zöllner nem rejti véka alá, hogy az idősödő festő várható közeli halálakor éppen készülő életrajzi könyvével ér el majd sikereket, talán nem is elsősorban anyagi, hanem szakmai értelemben. Fiatalként a krémbe vágyik. És most úgy érzi, megfogta az Isten lábát. Becker pedig szívesen odapörköl nemcsak az ilyen, kissé gátlástalan ambícióknak, de karikatúráját adja a bohém, egyben fellengzős és elitista művészvilágnak. Számos megszólaltatott interjúalanyától, akiket a nagy mesterrel való kapcsolatukról faggat, kap furcsa fricskákat, allűröket; hihetetlen figurákat fest meg a film, némelyeket nagyon kevés időre. Gyorsan változó, pörgő a film is, kicsit főszereplőjének zakatoló lelkivilágát idézve.
Amellett, hogy az Én és Kaminski pontos látlelet a saját magát elefántcsonttoronyba záró művészvilágról és az erre hiénaként repülő médiáról, egész komoly mese is. Kitalált festőjét valós személyként mutatja be: az egész film végig a képzelet és a valóság határán egyensúlyozik. A mintegy 10 perces intróban, még a főcím előtt lepergő áldokumentumfilm adja meg a teljes alaphangulatot, hogy aztán az alpesi kis falu szürreális világa – kicsit Wes Andersont idéző képekkel – fedje be mögöttünk a hétköznapokat. Az elvonultan élő, a film valóságán kívül nem is létező festő, akinek a film alatt vakságát is többször megkérdőjelezzük (az újabb mesebeli, mítikus elem kifordítása: a vak jós bajszának cincálása) egy utolsó hosszú útra indul, hogy megtalálja ifjúkori szerelmét. A meseszerű, kicsit a roadmovie-kat idéző hangulat végén a nagy találkozás pedig ismét fájdalmasan hétköznapi.
Amilyen nehezen indul, amilyen sok energia kell az Én és Kaminski első 20 percének befogadására, annyira sodró lendülettel folytatja útját bennünk és a vásznon is Wolfgang Becker legújabb alkotása. Ne kelljen újabb 12 évet várni!
[author_bio author=”ryzsy”]
