Kritika

Fokhagymával és szentelt vízzel a fehér felsőbbrendűség ellen – Vámpírok Bronx ellen

Ha valamit már ezer és egy verzióban láttunk, van-e értelme még eggyel növelni a számot? A Vámpírok Bronx ellen (Vampires vs. The Bronx) minden apró részlete ismerős lehet, mégsem tűnik puszta összeollózásnak. Kínos plagizálás helyett inkább friss örömfilmezés, ami nem is akar többnek tűnni.

Osmany Rodriguez neve valószínűleg csak a Saturday Night Live állandó nézőinek lehet ismerős, de nekik is csak akkor, ha figyelemmel követik az egyes részek rendezőit is. Most talán kicsit kijut neki a rivaldafényből, köszönhetően a Netflixen bemutatott Vámpírok Bronx ellen című filmjének. Ha a cím alapján arra számítunk, hogy egy újabb, sablonos elemeket felvonultató horror-vígjátékot kapunk, hát, akkor nem tévedünk nagyot. Ez tényleg az. Viszont abból kifejezetten jó:

nem túlbonyolított és izzadságszagú forgatókönyvvel, hanem tisztelettel és őszinte pillanatokkal teli mese, ami kicsit betekintést ad a gettó hétköznapjaiba is.

Miguel (Jaden Michael) és barátai Bronxban élik mindennapjaikat, ahol az utóbbi időben egyre több ingatlant vásárol fel egy cég, hogy aztán kávézót, régiségkereskedést vagy számukra felesleges és értelmetlen boltokat nyisson majd a helyén. A tinédzserkor elején járó fiúk az elsők, akik rájönnek, hogy a fehér bőrű ingatlanosok valójában vámpírok, akiknek célja, hogy a saját új otthonukká változtassák a környéket. A tervük zökkenőmentesnek tűnt, hiszen a gettó kisebbségi lakosai senkinek nem hiányoznának, ha eltűnnének, az itt uralkodó szegénység pedig lehetővé teszi, hogy mindent megvegyenek, ami csak kell nekik. Csakhogy a srácok felveszik a harcot, és a filmekből elsajátított tudásokkal, meg némi fokhagymaporral felvértezve harcba szállnak velük.

Két módon szemlélhetjük és értékelhetjük a Vámpírok Bronx ellent. Az egyik, hogy a horrorvígjáték egyszerű példájaként tekintünk rá. Ebben az esetben biztos, hogy nem dobjuk magunkat hanyatt tőle, főként, ha sok képviselőjét láttuk már a műfajnak. Nincs semmi újdonság a történetvezetésben, a vámpírok ábrázolásában, a harcjelenetekben, de még a humorát illetően sem.

Ugyanakkor remekül összegyűjt mindent, amit valaha a vámpírokról megtanulhattunk az irodalom és a filmművészet segítségével. Sőt, valójában ha egy szép napon arra ébrednénk, hogy szembe kellene szállnunk egy csapat vérszívóval, akkor egészen biztos, hogy

ezt a filmet vennénk elő afféle vámpírölési gyorstalpalóként, 80 perc múlva pedig már minden módszert és praktikát tudnánk is, amire a harc során szükségünk lehet.

Plusz örömöt jelenthet a műfaj rajongóinak a rengeteg kikacsintás korábbi klasszikusokra (és kevésbé klasszikus darabokra). Wesley Snipes Penge-karaktere érthető módon válik a gyerekek példaképévé és tanítójává. F.W. Murnau neve, akinek az első széles körben is népszerűvé vált vámpírfilmet (Nosferatu, 1922) köszönhetjük, itt az ingatlanos cég, és a vámpírok megteremtőjeként bukkan fel. De még az olyan, talán csak művelt fanatikusoknak is kedveznek, akik felismerik, hogy a vámpírok szárnysegédjét pont úgy hívják, mint Mary Shelley és Lord Byron szerzőtársát, akinek az első modern vámpírtörténetet köszönhetjük.

A másik út, amit választhatunk, hogy megpróbálunk kicsit az üzenetre koncentrálni, mert akad itt az is bőven, néhol már kifejezetten szájbarágósan is, máshol meg épp nagyon finoman, a háttérben meghúzódva. A leglátványosabb szál a dzsentrifikáció és a járulékos problémái. Bronx közismerten a legszegényebb New York-i kerület, ahol szinte a teljes lakosság kisebbségi, nagyjából 30%-uk él mélyszegénységben, de a „tehetősebbek” sem büszkélkedhetnek óriási vagyonnal. A környéken mindennapos a bűnözés, aki Bronxba született, tisztességes módon aligha tud eljönni onnan.

Ezért ha valakinek az ölébe pottyan a lehetőség, hogy új életet kezdjen, például hogy jó pénzért eladja az üzletét/lakását/bármijét, kapva kap a lehetőségen. A valóságban viszont ritkán történik ilyen, egy fiktív világban azonban ugyanannyira lehetséges, mint hogy vámpírok törnek az életünkre. A Vámpírok Bronx ellen felnőttjei is szeretnének szabadulni a gettóból, ezért még afelett is megpróbálnak szemet hunyni, hogy teljesen valószerűtlennek tűnő módon, bőkezűen kezdik felvásárolni a környékbeli ingatlanokat. (Ez a gyanútlanság talán a leghihetetlenebb pontja az egész történetnek… igen, a vámpírokat is beleértve.)

A felnőttek a pénzben hisznek, a gyerekek a vámpírokban. Olyan generációs szakadék ez, amit csak bizonyítékokkal lehet áthidalni, kész szerencse, hogy végül abból is lesz bőven, így fiúk és anyukáik együtt tudnak harcolni. Ja igen, anyukáik… mert apukák itt nincsenek. A legtöbbjük hiányáról nem is esik szó, arrafelé ez megint csak egy természetes dolog lehet, és valójában sejtjük, hogy nagy eséllyel mind ugyanarra a sorsa jutott, mint Bobby apukája, aki valamelyik, napi szintű gengszterösszetűzés áldozatává vált.

Csellengő gyerekek, nem létező apukák, szegénység és bűnözés, ráadásul most még a vámpírok is.

Elég szarul hangzik, nem? A főszereplőink mégis vidámak, tettre készek, és egy pillanatig sem érződik rajtuk a reménytelenség, a feladás lehetősége pedig fel sem merül bennük. Ha minden egyes napot végig tudnak csinálni Bronxban, néhány vérszívó kiiktatása csak gyerekjáték.

Bármelyik szemléletmódot választjuk is, csak akkor válik szerethetővé a film, ha nem várunk tőle sokat. A Vámpírok Bronx ellen kedves, aranyos és vicces alkotás, ami kellő tisztelettel adózik elődeinek, de esze ágában sincs felülmúlni azokat. Egyetlen célja, hogy minket, nézőket szórakoztasson, és ha mi magunk is benne vagyunk a játékban, el is gondolkodtasson.

Nardai Dorina

Nardai Dorina a ZSKF szabad bölcsészet, majd az ELTE BTK filmtudomány szakán diplomázott. 2011 óta a Filmtekercs szerkesztőségének tagja. Specializációja a gender témák, a dráma, a krimi, a thriller, valamint a spanyol, francia, német és távol-keleti film.

WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com