Kritika

Nem hűlt ki – Van, aki forrón szereti

Van, aki forrón szereti (Some Like it Hot)

Hatvanéves idén a Van, aki forrón szereti, de értéke, ereje alig tompult az évtizedek során. Friss szemmel is ugyanolyan kedves, szeretnivaló, mégis összetett film, mint az 1959-es premier idején volt.

A mozi egy csodálatos művészeti ág, amely immár százhúsz éve konstans változik. Meghatározó alkotások formálják a fejlődés irányait, kasszarobbantó premierek sokszor látványosan átalakítják az addigi trendeket, máskor pedig épp a nézők által negligált bukások véreztetnek ki csendben egy-egy zsánert. A trendfordító darabok mellett azonban léteznek olyan filmek is, amelyek nem billentik fel a kialakult status quót, nem indítanak el forradalmat, egyszerűen csak jók. A legritkább esetben pedig egy-egy darab nemes egyszerűséggel annyira jó, hogy éppen örökzöld volta miatt egy kortalan szenzáció válik belőle. Bizonyos szempontból épp ezek azok a filmek, amelyek rámutatnak arra, mennyire csodálatos művészeti ágat képez a mozi. A Van, aki forrón szereti pont ilyen.

Kortalansága részben abból fakad, hogy eleve a múltban játszódik. 1929-ben, a szesztilalom idején, de még a nagy gazdasági világválság előtt, amikor Chicagót a maffia uralja. Két, egyébként is szerencsétlen zenész, a szaxofonos Joe (Tony Curtis) és a nagybőgős Jerry (Jack Lemmon) legnagyobb pechjére tanúja lesz egy leszámolásnak, egyetlen esélyük a túlélésre, ha elmenekülnek. Csatlakoznak egy zenekarhoz, amelyik Miamiba tart egy háromhetes szállodai fellépésre. Egyetlen probléma, hogy az együttes éppenséggel csak női tagokból áll. Így lesz Joe-ból Josephine, Jerryből pedig Daphne. Helyzetüket tovább bonyolítja a naiva alkoholista énekesnő, Sugar (Marilyn Monroe), akiért mindketten odavannak.

És aztán ebből a nem túl bonyolult történetből vált a világ egyik legjobb filmjévé a Van, aki forrón szereti.

Mégis hogyan? A csillagok szerencsés együttállása legalább annyira közrejátszott a sikerben, mint a film valódi és elévülhetetlen érdemei. A nyitány önmagában remek: egy autósüldözéssel kezdődik, ahol egy rendőrautó egy halottaskocsi után száguld. A koporsóban ugyanis whiskey van. Ezek az apró, ötletes gegek dominálják a játékidő első harmadát. A szesztilalom korának öniróniáját kiváló érzékkel mutatja be a film, és bár nem emiatt lett emlékezetes, a burleszkszerű felütés, amely gengszterfilmes műfajjegyekkel ötvöződik, mindenképp bravúros. Legalább ilyen jók a rendezőre, Billy Wilderre (Alkony sugárút, Avanti!) jellemző kiszólások: a részvényekre és a közelgő, a kor embere által abszolút nem várt gazdasági válságra utaló poénok. Mégsem ezek miatt lett emlékezetes a film.

Van, aki forrón szereti (Some Like it Hot)

Felejthetetlen filmélménnyé a karakterektől, a párbeszédektől és a színészektől válik. Tony Curtis a nagyképű playboyt játssza, társa, Jack Lemmon az aggódó, józan, mégis pont ezért kisstílű szárnysegédet. A humor forrása pedig egyszerűen a szituáció: a lehetetlen helyzetek, amibe ez a két flúgos figura belecsöppen. Marilyn Monroe Sugarja hozzájuk képest kidolgozatlan, és talán bárki más által felejthető lett volna. Monroe azonban nem hiába volt korának ikonikus színésznője, jelenléte olyan erős a vásznon, hogy mindenkit megbabonáz, nemcsak a főhősöket.

Ma cseppet sem sokkoló egy vígjátékban nőnek öltözött férfit látni, és mai szemmel azért is annyira jó a Van, aki forrón szereti, mert mindezt a legnagyobb természetességgel kezelte a film Amerika legkonzervatívabb korszakában.

Jack Lemmon hihetetlen élvezettel lubickolt a szerepében, pedig akkoriban ezt egyáltalán nem kezelték könnyedén (Frank Sinatra azért utasította vissza az ajánlatot, mert komolyan berzenkedett a helyzettől). Curtisen látszódott a vonakodás, az ő legjobb jelenetei sokkal inkább azok, ahol a Shell milliomos playboyaként tetszeleg (ehhez egyébként Cary Grant szerepeit használta inspiráció gyanánt). Ráadásul a korszakban egészen szokatlan módon kidomborították a nőiség árnyoldalait is például abban a jelenetben, ahol Jerry felháborodik a liftes fogdosáson. Összességében a film egyik legnagyobb erénye, hogy toleranciára nevel, az elfogadást magasztalja.

Van, aki forrón szereti (Some Like it Hot)

Ugyanakkor pont a nemi szerepekkel zajló játék az, ami miatt ma már egy-egy pontján elavult a Van, aki forrón szereti. Különösen a női karaktereken látszik, mennyire egyszerűen gondoltak erre a nemre Hollywoodban. Sugar egy szélsőségesen együgyű nő, Monroe először nem is akarta elvállalni a szerepet, nem szeretett volna egy olyan buta embert alakítani, akinek nem tűnik fel, hogy barátnői valójában férfiak. A film alapján pedig az is kijelenthető, hogy társadalmi téren a legtöbbet a homoszexualitás elfogadottsága és a társadalmi nemek közti határvonal elmosódásában változott a világ. Mai szemmel már-már szinte megmosolyogtató, hogyan kerüli a téma összes árnyalatát a Van, aki forrón szereti: még említés szintjén se merül fel, hogy néhány férfi élvezi a női ruhák viseletét, de még az sem, hogy ebben a szerepkörben netán melegnek vélnék a főhősöket azok, akik előtt lebuknak. Az pedig egészen megdöbbentő, hogy a legnagyobb botrányt az a jelenet váltotta ki, amikor Joe nőnek öltözve megcsókolja Sugart (Kansasban be is tiltották, mondván hogy felforgatja a társadalmi rendet).

Egy film legendássá válásának folyamatában minden apró részlet óriásivá dagad – így van ez a Van, aki forrón szeretivel is.

Például az, hogy Marilyn Monroe minden forgatási napról elkésett, képtelen volt megjegyezni a szövegét, ezért egyes jeleneteket ötvenszer kellett felvenni, mire végre sikerült kimondania a megfelelő mondatot. A színésznő három évvel később bekövetkezett halála világított rá, hogy a forgatás során Monroe már súlyosan szenvedett gyógyszerfüggőségétől. Míg a premier idején Billy Wilder rendező azt nyilatkozta, hogy a pszichológusa tanácsára soha többet nem forgat a dívával, később revideálta álláspontját, és sokkal békülékenyebb hangot ütött meg.

Az biztos, hogy a Van, aki forrón szereti szinte minden készítő hírnevét bebetonozta (szó szerint: mindegyiküknek van csillaga a hollywoodi Walk of Fame-en). Történelmi jelentőséggel is bír, kultúrtörténészek szerint a film könnyed pikírtsége korszakváltást jelentett, a McCarthy-adminisztráció nevével fémjelzett konzervatív éra lezárását hozta el. Társadalmi értelemben a nemiségről alkotott kép bomlását, az amerikai férfisztereotípia (cowboy) lerombolását indította el azzal, hogy Daphne valósággal feloldódott a szerepében. Az ötvenes években uralkodó idilli család portréjával, a keménykezű férfi és a tökéletes háziasszony képével szemben felkínált egy alternatív valóságot, amelyet nemes egyszerűséggel, a filmvilág egyik leghíresebb zárómondatával foglalt össze: „Senki sem tökéletes”.

Avatar

Tóth Nándor Tamás

Tóth Nándor Tamás külpolitikai és kulturális újságíró volt. A kettő metszetéből alakult ki filmes specializációja: a politikai témájú és a társadalmi változásokat feldolgozó filmek, valamint a Mediterrán-térség, Németország és Latin-Amerika filmművészete. A Filmtekercs Egyesület pénzügyi vezetője. [email protected]

Podcast

Hirdetés

Hirdetés

VlogTekercs

Kilépve a karanténból, de még annak hatása alatt elkészítettük a VLOGtekercs Romantika és nevetés listáját! 12 olyan vígjátékot és-vagy romantikus filmet listáztunk nektek, amit azoknak is látniuk kell, akiket egyébként hidegen hagy valamelyik műfaj. Az egy tucat film között van tinikomédia, animációs film, kicsit alpári, vagy éppen visszafogottabb, de egészen abszurd mozi is, hogy az egész család kedvére válogathasson. Igyekeztünk az elmúlt húsz év filmterméséből válogatni, de volt néhány klasszikus darab, amit annyira a szeretünk, hogy muszáj volt feltennünk a listára. Ráadásul arra is figyeltünk, hogy mindegyik filmet megtaláljátok valamelyik hazai streaming-szolgáltatón!

Inkább elolvasnád?

 

  • Műsorvezetők: Németh Míra, Énekes Gábor
  • Vágó: Nagy Tibor
  • Főcím: Gyenes Dániel
  • Projektvezető: Nagy Tibor
  • Producer: Molnár Kata Orsolya