Fókuszban Kritika

Nem hűlt ki – Van, aki forrón szereti

Van, aki forrón szereti (Some Like it Hot)

Hatvanéves idén a Van, aki forrón szereti, de értéke, ereje alig tompult az évtizedek során. Friss szemmel is ugyanolyan kedves, szeretnivaló, mégis összetett film, mint az 1959-es premier idején volt.

A mozi egy csodálatos művészeti ág, amely immár százhúsz éve konstans változik. Meghatározó alkotások formálják a fejlődés irányait, kasszarobbantó premierek sokszor látványosan átalakítják az addigi trendeket, máskor pedig épp a nézők által negligált bukások véreztetnek ki csendben egy-egy zsánert. A trendfordító darabok mellett azonban léteznek olyan filmek is, amelyek nem billentik fel a kialakult status quót, nem indítanak el forradalmat, egyszerűen csak jók. A legritkább esetben pedig egy-egy darab nemes egyszerűséggel annyira jó, hogy éppen örökzöld volta miatt egy kortalan szenzáció válik belőle. Bizonyos szempontból épp ezek azok a filmek, amelyek rámutatnak arra, mennyire csodálatos művészeti ágat képez a mozi. A Van, aki forrón szereti pont ilyen.

Kortalansága részben abból fakad, hogy eleve a múltban játszódik. 1929-ben, a szesztilalom idején, de még a nagy gazdasági világválság előtt, amikor Chicagót a maffia uralja. Két, egyébként is szerencsétlen zenész, a szaxofonos Joe (Tony Curtis) és a nagybőgős Jerry (Jack Lemmon) legnagyobb pechjére tanúja lesz egy leszámolásnak, egyetlen esélyük a túlélésre, ha elmenekülnek. Csatlakoznak egy zenekarhoz, amelyik Miamiba tart egy háromhetes szállodai fellépésre. Egyetlen probléma, hogy az együttes éppenséggel csak női tagokból áll. Így lesz Joe-ból Josephine, Jerryből pedig Daphne. Helyzetüket tovább bonyolítja a naiva alkoholista énekesnő, Sugar (Marilyn Monroe), akiért mindketten odavannak.

És aztán ebből a nem túl bonyolult történetből vált a világ egyik legjobb filmjévé a Van, aki forrón szereti.

Mégis hogyan? A csillagok szerencsés együttállása legalább annyira közrejátszott a sikerben, mint a film valódi és elévülhetetlen érdemei. A nyitány önmagában remek: egy autósüldözéssel kezdődik, ahol egy rendőrautó egy halottaskocsi után száguld. A koporsóban ugyanis whiskey van. Ezek az apró, ötletes gegek dominálják a játékidő első harmadát. A szesztilalom korának öniróniáját kiváló érzékkel mutatja be a film, és bár nem emiatt lett emlékezetes, a burleszkszerű felütés, amely gengszterfilmes műfajjegyekkel ötvöződik, mindenképp bravúros. Legalább ilyen jók a rendezőre, Billy Wilderre (Alkony sugárút, Avanti!) jellemző kiszólások: a részvényekre és a közelgő, a kor embere által abszolút nem várt gazdasági válságra utaló poénok. Mégsem ezek miatt lett emlékezetes a film.

Van, aki forrón szereti (Some Like it Hot)

Felejthetetlen filmélménnyé a karakterektől, a párbeszédektől és a színészektől válik. Tony Curtis a nagyképű playboyt játssza, társa, Jack Lemmon az aggódó, józan, mégis pont ezért kisstílű szárnysegédet. A humor forrása pedig egyszerűen a szituáció: a lehetetlen helyzetek, amibe ez a két flúgos figura belecsöppen. Marilyn Monroe Sugarja hozzájuk képest kidolgozatlan, és talán bárki más által felejthető lett volna. Monroe azonban nem hiába volt korának ikonikus színésznője, jelenléte olyan erős a vásznon, hogy mindenkit megbabonáz, nemcsak a főhősöket.

Ma cseppet sem sokkoló egy vígjátékban nőnek öltözött férfit látni, és mai szemmel azért is annyira jó a Van, aki forrón szereti, mert mindezt a legnagyobb természetességgel kezelte a film Amerika legkonzervatívabb korszakában.

Jack Lemmon hihetetlen élvezettel lubickolt a szerepében, pedig akkoriban ezt egyáltalán nem kezelték könnyedén (Frank Sinatra azért utasította vissza az ajánlatot, mert komolyan berzenkedett a helyzettől). Curtisen látszódott a vonakodás, az ő legjobb jelenetei sokkal inkább azok, ahol a Shell milliomos playboyaként tetszeleg (ehhez egyébként Cary Grant szerepeit használta inspiráció gyanánt). Ráadásul a korszakban egészen szokatlan módon kidomborították a nőiség árnyoldalait is például abban a jelenetben, ahol Jerry felháborodik a liftes fogdosáson. Összességében a film egyik legnagyobb erénye, hogy toleranciára nevel, az elfogadást magasztalja.

Van, aki forrón szereti (Some Like it Hot)

Ugyanakkor pont a nemi szerepekkel zajló játék az, ami miatt ma már egy-egy pontján elavult a Van, aki forrón szereti. Különösen a női karaktereken látszik, mennyire egyszerűen gondoltak erre a nemre Hollywoodban. Sugar egy szélsőségesen együgyű nő, Monroe először nem is akarta elvállalni a szerepet, nem szeretett volna egy olyan buta embert alakítani, akinek nem tűnik fel, hogy barátnői valójában férfiak. A film alapján pedig az is kijelenthető, hogy társadalmi téren a legtöbbet a homoszexualitás elfogadottsága és a társadalmi nemek közti határvonal elmosódásában változott a világ. Mai szemmel már-már szinte megmosolyogtató, hogyan kerüli a téma összes árnyalatát a Van, aki forrón szereti: még említés szintjén se merül fel, hogy néhány férfi élvezi a női ruhák viseletét, de még az sem, hogy ebben a szerepkörben netán melegnek vélnék a főhősöket azok, akik előtt lebuknak. Az pedig egészen megdöbbentő, hogy a legnagyobb botrányt az a jelenet váltotta ki, amikor Joe nőnek öltözve megcsókolja Sugart (Kansasban be is tiltották, mondván hogy felforgatja a társadalmi rendet).

Egy film legendássá válásának folyamatában minden apró részlet óriásivá dagad – így van ez a Van, aki forrón szeretivel is.

Például az, hogy Marilyn Monroe minden forgatási napról elkésett, képtelen volt megjegyezni a szövegét, ezért egyes jeleneteket ötvenszer kellett felvenni, mire végre sikerült kimondania a megfelelő mondatot. A színésznő három évvel később bekövetkezett halála világított rá, hogy a forgatás során Monroe már súlyosan szenvedett gyógyszerfüggőségétől. Míg a premier idején Billy Wilder rendező azt nyilatkozta, hogy a pszichológusa tanácsára soha többet nem forgat a dívával, később revideálta álláspontját, és sokkal békülékenyebb hangot ütött meg.

Az biztos, hogy a Van, aki forrón szereti szinte minden készítő hírnevét bebetonozta (szó szerint: mindegyiküknek van csillaga a hollywoodi Walk of Fame-en). Történelmi jelentőséggel is bír, kultúrtörténészek szerint a film könnyed pikírtsége korszakváltást jelentett, a McCarthy-adminisztráció nevével fémjelzett konzervatív éra lezárását hozta el. Társadalmi értelemben a nemiségről alkotott kép bomlását, az amerikai férfisztereotípia (cowboy) lerombolását indította el azzal, hogy Daphne valósággal feloldódott a szerepében. Az ötvenes években uralkodó idilli család portréjával, a keménykezű férfi és a tökéletes háziasszony képével szemben felkínált egy alternatív valóságot, amelyet nemes egyszerűséggel, a filmvilág egyik leghíresebb zárómondatával foglalt össze: „Senki sem tökéletes”.

Avatar

Tóth Nándor Tamás

Tóth Nándor Tamás külpolitikai és kulturális újságíró volt. A kettő metszetéből alakult ki filmes specializációja: a politikai témájú és a társadalmi változásokat feldolgozó filmek, valamint a Mediterrán-térség, Németország és Latin-Amerika filmművészete. A Filmtekercs Egyesület pénzügyi vezetője. tothnandor@filmtekercs.hu

Hirdetés

FM ‘tekercs Podcast

Hirdetés

Hirdetés

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..