A Váratlan szerencse (Windfall) Hollywood poszt-COVID szindrómája, a „megnéztem, hogy neked már ne kelljen” iskolapéldája és Elon Musk halálgyenge karikatúrája egyben.
Charlie McDowell (Egyetlen szerelmem, The Discovery) összehívta a családot (Lily Collins a felesége) és a jól bevált kollégákat (a film készítésében nagyrészt olyanok vettek részt, akikkel már dolgozott együtt a rendező), hogy megalkossák a Váratlan szerencsét. Kapott is a projekt egy kissé zavaros előzetest, amiből kiderül, hogy Jason Segel betör az arrogáns milliárdost alakító Jesse Plemons nyaralójába, aztán vér, kiabálás, fegyver és vége.
A probléma ott kezdődik, hogy a filmből sem derül ki sokkal több.
Adott egy botcsinálta betörő (Jason Segel), aki annyira nem botcsinálta, hogy nevetni tudjunk rajta, viszont annyira meg nem betörő, hogy a dolgokat kézben tartva nagy zsákmánnyal tudjon távozni. Áldozata egy Elon Muskra hajazó milliárdos tech mogul (Jesse Plemons), akiről azon kívül, hogy gyökér és hogy nem fél a betolakodótól, semmi egyéb nem derül ki. Illetve ott van még fapofájú felesége (Lily Collins), aki nem csak azért nem mosolyog, mert épp fogva tartja őket egy bénácska bűnöző, hanem azért sem, mert gyökér a férje – és ennyivel ő meg is nyerte a film legjobban megismert (megírt?) karakterének díját.
Jóformán semmit nem tudunk tehát a szereplőkről (még a nevüket sem), így nem is tudunk egyikükkel sem azonosulni. Ami azért nagy baj, mert a történet meg gyakorlatilag kimerül annyiban, hogy ez a három szerencsétlen várakozik több mint egy napon át, hogy megérkezzen a házigazda készpénze, amit nem túl meglepő módon nem a párnacihában tart.
Egyetlen helyszín, három semmitmondó karakter és nulla történet tehát a Váratlan szerencse mérlege.
Így nehéz jó kamaradrámát írni! Pedig „csak” egy izgalmas, vagy legalább némileg érdekfeszítő történet kellene (itt jegyezném meg, hogy a hivatalos besorolás ellenére ez nem thriller – ez szöges ellentéte a thrillernek), mint például Lars von Trier Antikrisztusában. Vagy legalább remekül megírt dialógusok vagy monológok hangzanának el, mint Tarantino Aljas nyolcasában, vagy a talán kevésbé ismert Az őslakó című filmben. De még ennyire sem kell messzire mennünk, McDowell debütáló nagyjátékfilmje, az Egyetlen szerelmem ugyanis épp egy néhányszereplős, nyaralóban játszódó történet volt, mint a mostani, és noha azzal sem vált világhírűvé, a mostani próbálkozásnál azért jelentősen jobban sikerült a nyolc évvel ezelőtti alkotás.
Kicsit olyan érzés, mintha egy pénzes hollywoodi döntéshozó megdobta volna az alkotókat egy szemmel látható összeggel, mondván világjárvány ide vagy oda, tessék filmet forgatni. Így hát fogta magát az összeszokott, a COVID miatt talán a szokásosnál is kisebb stáb, és leforgatta a Váratlan szerencsét az unatkozó mecénásnak, aki aztán valahogy a Netflix kínálatába is bekönyörögte azt – mindannyiunk szerencsétlenségére. Persze ha nagyon erőlködünk, a ritka és erőtlen párbeszédek mögé talán odaképzelhetünk valami narratívacsírát a szegények és gazdagok közötti ellentétről és a társadalmi egyenlőtlenségről, de ha nyomokban tartalmaz is ilyen elemeket a film, akkor sem kezd semmit velük. A végkifejlet ugyan némiképp meglepő, de leginkább azért, mert annyira gyéren előkészített fordulatot látunk, hogy nem nagyon akarjuk elhinni, hogy ez lenne a film zárlata.
Sokáig lehetne még sorolni a film hibáit:
a minden jelenetet átszövő, a párbeszédek hiányán enyhíteni hivatott, inkább zavaró, mint hangulatfokozó zenéről például még nem esett szó, mint ahogy az indokolatlan statikus totálképek használatáról sem. De ne rugdossuk tovább a mozdulatlanul fekvő halottat, inkább lépjünk tovább, és felejtsük el a látottakat. Nem lesz nehéz.
A Váratlan szerencse március 18-tól elérhető a Netflixen.
