Kritika

Piedone Meseországban – Gombos Jim és Lukács, a masiniszta

Michael Ende, az igazi klasszikusnak számító Végtelen történet és a Momo megalkotójának első gyerekeknek írt műve, a Gombos Jim és Lukács, a masiniszta adaptációja sokáig váratott magára. Dennis Gansel ártalmatlan, de igencsak egyszerű feldolgozása szerethető karaktereket, megszívlelendő üzenetet, de a felnőtt nézőknek kifejezetten lassan pergő másfél órát hoz.

Nehéz elhinni, hogy Michael Ende a Gombos Jim és Lukács, a masiniszta című gyerekeknek szóló történetét tizenkét kiadó utasította el, mielőtt 1960-ban a Thienemann kiadó hajlandó volt megjelentetni. A történet korának egyik legnépszerűbb német mesekönyve volt, mely egy csapásra ismertté tette az írót – nem csoda, hogy hamarosan folytatás is született hozzá, a Gombos Jim és a rettegett 13 formájában. A Gombos Jim és Lukács, a masiniszta jól megmutatja, mi az, ami miatt Endét imádjuk – a végtelen fantáziája csodálatosan izgalmas világokat, furcsa karaktereket teremt és hirdeti a legfontosabb üzenetet, amit csak egy gyereknek át lehet adni: a legnagyobb erő a szeretet.

Michael Ende anno elhatárolódott Wolfgang Petersen Végtelen történet-adaptációjától, mert túlságosan is giccsesnek tartotta – tökéletesen megértem őt. Szerencsére ez a vád nem érheti a Gombos Jim és Lukács, a masiniszta (Jim Knopf und Lukas der Lokomotivführer) című filmet, a Csajok a csúcson, a Napola – a Führer elit csapata, A hullám és A mestergyilkos – Feltámadás című műveket is jegyző Dennis Gansel jó arányérzékkel nyúlt az alapanyaghoz, és nem esett szükségtelen túlzásokba.

Hősünk, Gombos Jim (Solomon Gordon) egy ládában érkezett Gyöngyélet földjére, ahol a helyiek örökbe fogadták. Legjobb barátja Lukács, a masiniszta (Henning Baum). Amikor Emmának, a hű mozdonynak már nem jut hely az aprócska birodalomban, Lukács úgy dönt, elhagyja a szigetet. Vele tart Jim is, aki arra szeretne rájönni, honnan is származik. Útjuk során elvetődnek Kínába, ahol egy nem várt – Jim származását is érintő – rejtéllyel találják szembe magukat.

Jópofa két karakter Lukács és Jim.

Mintha egy Piedone- vagy Ötvös Csöpi-film hangos öklű mackóját és állandó kísérőjét, a vásott, de tiszta szívű gyereket látnánk Meseországban.

De nemcsak ők, hanem a film valamennyi karaktere igazán szerethető – egy-két alapvető tulajdonsággal leírható, de igazán kedves kis szereplőket kapunk hát. Sokkal nagyobb gondok vannak a cselekmény szintjén.

Mert ami azt illeti, a bonyodalom, nem olyan nagy bonyodalom – mint a népmesék világában: olyan pofonegyszerűen jönnek itt a problémák, mint ahogy meg is oldódnak. Éppen emiatt egy másodpercig nincs miért aggódnunk, a viszonylag sűrűre szabott kalandfolyamba egyik próba követi a másikat.

Sem karakterkonfliktust, sem jellemfejlődést, egyetlen valódi súllyal bíró nehézséget nem találunk ebben a filmben

– ami ennél fogva – mint ahogy a sajtóvetítésen részt vevő apróságok kuncogásából is kiderült – tökéletesen alkalmas a legapróbb korosztály számára, a szülőket azonban komolyan untathatja. Az egyetlen, ami kompenzálja a mindenfajta mélységet hiányoló cselekményt, az az igen-igen magas színvonalon kivitelezett, egyértelműen a stilizáltság irányában mutató, a szó szoros értelmében vett mesés látványvilág. Ha jót akarunk a gyereknek és magunknak is, nézessük meg velük Gombos Jim és Lukács, a masiniszta kalandjait a bébiszitterrel.

Molnár Kata Orsolya

Molnár Kata Orsolya a Filmtekercs.hu egyik alapítója, 2020 augusztusáig főszerkesztője. Geográfusként és filmtörténetre specializálódott bölcsészként végzett, PR-, branding- és marketingtanácsadóként dolgozik. Specializációja a képregényfilm, a sci-fi és a távol-keleti filmek.

WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com