„Az Úr adta, az Úr elvette, legyen áldott az Úr neve!” – mondja a Bibliában a tételmondatot Jób története; azé a Jóbé, akinek Isten mindent megadott, gazdagságot, családot, boldogságot, majd el is vette tőle, hogy hitét próbálja. A Bibliában itt és máshol megtalálható történettel operál a Végső menedék című pszicho-thriller is, amiben a pszichiáter Cara Harding (Julianne Moore) hite kerül próbára: elvesztette férjét egy tragikus balesetben, s ez még csak a kezdet.
A film
Mert adva van egy skizofrén beteg (Jonathan Rhys-Meyers – rettentő jó, szó szerint), akinek kettős tudata van. Az egyik személyiség meghalt már, egy rituális gyilkosság áldozata lett. Persze kiderül, hogy nem ő volt az egyetlen. Cara Helding először a diagnózis miatt vág az ügybe, majd benne lesz nyakig.
A pszichiáternő próbatételének vonala érdemes volna arra, hogy meghatározza a filmet, főleg mert a hangsúlyos jeleneteknek kulcskérdése a hit. De az alkotóknak már nem jut lehetőségük arra, hogy ezt jobban kifejtsék, minden energia és idő elmegy az egyre szövevényesebb alaptörténet felvázolására. Ezért aztán abban a kevés, de nagyon odaragasztott jelenetben, amikor hitről esik szó, meglehetősen didaktikus lesz a tanulság: a rosszak meghalnak, mert rosszak, a jók élnek, mert jók.
A Végső menedéknek vannak szerethető tulajdonságai. Elsősorban és leginkább Julianne Moore. A tavaly már az ötvenet átlépő színésznő jó bor módjára lesz egyre tökéletesebb. Egyszerűen minden szerep fekszik neki, bármiben el lehet őt képzelni. Az elmúlt évtizedekben szerepelt A nagy Lebowskiban, a Jurassic Park második epizódjában, a Rövidre vágva című moziban – vagy a cikkíró kedvenceit említve Az órákban, a Vakságban vagy A gyerekek jól vannak egyik főszereplőjeként. Széles spektrumon fölsorolt szerepei közül egyik sem, egyébként legfeljebb a Hannibal hasonlítható a jelenlegihez, stílusában. Julianne Moore-t messze elkerüli a skatulya veszélye.
De ott van még a jól kiválasztott Jonathan Rhys-Meyers, egyszerre szimpatikus, titokzatos és távolságtartó jelenléte eléri a kellő hatást. Ahogy teszik a képek is, a kék-hideg-szürke fények jól érzékeltetik, valami bűzlik az erdei út szélén. Kellően magas a fordulatszám is, ha a történet nem is túl eredeti. Talán több szempont keveredett is, és úgy jártak az alkotók, mint az egyetemi professzorok, amikor gyorsan és részletesen akarják elemezni a Háború és békét; pedig már Woody Allen is megmondta: az oroszokról szól.
A lemez
Björn Stein és Mans Marlind filmje hazánkban nem került moziforgalmazásba, így a dvd-kiadványért felelős Budapest Film a minimálisra törekedett, nem kapunk a film mellé semmilyen extra tartalmat.
