Kritika

A szegény ember Tenetjének is kevés – Végtelen

Vannak középszerű, feledhető látványfilmek, vannak röhejes trash szerencsétlenségek, és van a Végtelen (Infinite), aminek valahogy sikerül mind a kettő kategória hibáit ötvöznie, úgy, hogy közben mellőze bármelyik szórakoztató tulajdonságát. A Paramount+ streamingcsatornán debütált sci-fi minden egyes alkotója karrierjében új mélypontot jelent.

„A szegény ember Tenetje, ami legalább szórakoztató” – Ezt akartam eredetileg írni a legújabb blockbusteréről (van értelme blockbusternek hívni valamit, amit nem is mutatnak be a mozik?). Mert tényleg nem voltak nagy elvárásaim. Nem vágytam többre, mint egy péntek esti, könnyed akció-sci-fire. Egy olyan filmre, amivel két sör társaságában kellemesen el lehet lazulni egy fárasztó hét után.  Ez pedig talán nem olyan teljesíthetetlen igény, ugye? Hiszen Antoine Fuqua a múltban már bőven szállított ilyet (Támadás a Fehér Ház ellen, Orvlövész, Brooklyn mélyén). Sőt, az elmúlt években szinte mesterévé vált a nem túl kiemelkedő, de alapvetően korrektül összerakott látványmoziknak (Mélyütés, A hét mesterlövész, A védelmező 2.).

A Végtelen előzetese pedig pont ezt ígérte. A „szegény ember Tenetjét”. Egy fantasztikus gimmickre (ez esetben a reinkarnációra) felhúzott, látványos akciómozit. Azzal a valószínűsíthető különbséggel, hogy Nolan filmjével ellentétben nem veszi magát olyan kínosan komolyan, és meri vállalni, hogy az, ami: egy szórakoztató popcornfilm. Nos, annyiban végül tényleg igazam lett, hogy a Végtelen nem komolykodik, tekintve, hogy meg sem próbál szólni bármiről.

Fuqua legújabb rendezése ugyanis egy meglepően kínos és minden téren pocsék fércmű. A lehető legrosszabb fajta film: fantáziátlan és unalmas.

Adott az emberek egy különleges csoportja, akik képesek emlékezni az előző életeikre. Nem szimplán reinkarnálódnak, hanem megőriznek minden tapasztalatot, képességet, tudást, amit az évszázadok során elsajátítottak. Ők a végtelenek. Két frakcióra bomlanak: míg a hívők szerint a tudásukkal az emberiséget kell szolgálniuk, addig a Bathurst (Chiwetel Ejiofor) által vezetett csoport belefáradt a folyamatos újjászületésbe. A céljuk: kiirtani minden élőt, hogy végre örök békére lelhessenek. Szüntelen harcukat pedig a háború sűrűjébe véletlenül belekeveredő, amnéziás főhős (Mark Wahlberg) fogja eldönteni, akinek emlékei közt ott rejlik a kulcs a világ megmentéséhez (és/vagy elpusztításához). Persze előtte meg kell értenie és elsajátítania a különleges erejét. Hiszen valamilyen megmagyarázhatatlan, lázálomban született forgatókönyviről szeszélyből kifolyólag ő olyan extra szuperképességek birtokában van, amelyekkel a többi végtelen nem rendelkezik.

Ennyi. A Végtelen egy tipikus „titkos háborús” sztori, amelyben a két oldal évszázadokon át vívja az emberiség sorsát eldöntő küzdelmét. Lehetnének vámpírok és farkasemberek, bérgyilkosok és templomosok, vagy éppen emberek és gépek. A lényegen semmit sem változtatna, mert a film semmi olyat nem tesz hozzá ehhez az alapfelvetéshez, amit ne láttunk volna már ezerszer, rendszerint sokkal jobb és izgalmasabb kivitelezésben.

Nyilvánvaló, hogy egy ismerős alapsztoriból is lehet érdekes, izgalmas vagy formabontó filmet építeni. A bevett toposzok jó keretként szolgálhatnának ahhoz, hogy az író/rendező ezekre alapozva megteremtse a saját mitológiáját és stílusát. A Végtelen azonban sosem lép túl ezeken az alapokon. Olyan az egész, mintha csupán a forgatókönyv egy korai vázlata alapján forgatták volna le. A karakterek, a világ és a cselekmény is bosszantóan felszínes. Fuqua és a Todd Stein sztorijából forgatókönyvet eszkábáló Ian Shorr csak kapkodva végigszaladnak a hasonló felépítésű filmek kötelező elemein anélkül, hogy bármi újat, egyedit vagy érdekeset tennének hozzá.

Így a cselekmény sem több, mint elnagyolt és különösebb értelem nélkül egymásra hányt klisék sorozata.

Persze egy Marky Mark főszereplésével készült popcornmozitól nem feltétlenül várunk mélyreható filozófiai és metafizikai elemzést a lélek mibenlétéről. Ám, ha egy film cselekményének egyik fő eleme a reinkarnáció fogalma, akkor azért elvárható lenne, hogy legalább minimálisan megpróbáljon elmélyedni a témában. Még az sem lenne baj, ha ez a mondandó egy motivációs poszter mélységével bírna. Ám a Végtelen még kísérletet sem tesz ilyesmire. Ez a film a szó legkonkrétabb értelmében nem szól semmiről. Nem csak filozófiai állásfoglalása nincsen, de karakterívei (vagy legalább karakterei) sem. A főhős mentes bármiféle belső konfliktustól. Megmenti a világot, mert ez a funkciója és a feladata. Valódi motivációi (azon túl, hogy rossz lenne, ha mindenki meghalna) azonban nincsenek. A film végére annyi változáson megy át, hogy visszanyeri az emlékeit, de hogy ez számára valójában mit jelent, milyen megvilágosodással jár, az nem derül ki.

Pedig a film megágyaz annak, hogy a főhős és az antagonista között sok száz évre visszanyúló személyes kapcsolat van. Barátokból, harcostársakból lettek halálos ellenségek. Természetesen a Végtelen ezzel sem kezd semmit. Olyannyira, hogy a két főszereplő sosem vált egymással pár értelmes mondatot. Nincsen párbeszéd köztük. Érvek helyett csak pofonokat adnak egymásnak.

A film intellektualitását talán mindennél jobban példázza a főgonosz és Toby Jones (nagyjából fölösleges) karaktere közötti párbeszéd. Míg előbbi részletesen kifejti, hogy mennyire kínkeserves számára, hogy cél nélkül él évszázadokon keresztül, miközben a világ lényegében nem változik, illetve, hogy mennyire belefáradt abba, hogy a mérhetetlen tudásával örökre itt rekedt az ostoba emberek között, addig „vita”partnere erre a teljesen érthető frusztrációra szó szerint annyit képes csak felelni, hogy

„Hit! Bla-bla-bla Hit!”

Nem csoda, hogy az eddig sem az eszes szerepeiről ismert Wahlberg még sosem volt olyan bamba, mint itt. Nincs is nagyon mivel dolgoznia. A színészgárda többi része pedig épp olyan unott, autópilóta módban tolja végig ezt az érdektelen katyvaszt, mint a jelenetek között értetlen arccal ténfergő főhős. Ez alól az egyedüli Chiwetel Ejiofor kivétel, aki a legnagyobb élvezettel ripacskodja végig a filmet. Olyan ő, mint Idris Elba a Macskákban: azon kapod magad, hogy neki szurkolsz, mert ha nyerne, akkor a film is előbb véget érne.

Hiszen a kidolgozatlan mitológiáért és az inkonzisztens sztoriért a látvány sem kárpótol. Pedig nem indult rosszul a film eleji autósüldözés kifejezetten dinamikus, szórakoztató és látványos. Remek nyitány lehetne, ha nem ez jelentené a film abszolút csúcspontját. A többi akció jelenet ugyanis nem pusztán fantáziátlan, de nem is túl látványosak. Az egész film pocsékul néz ki: a remegő kamerás, művién digitális és élettelen látvány egész egyszerűen kellemetlen. Sőt, néha még a legegyszerűbb jelenetek is döbbenetesen gány munkával lettek összevágva.

A Végtelen azon kevés filmek egyike, ami hálás lehet a pandémiának.

Ugyanis ha moziban mutatták volna be, valószínűleg az év egyik legnagyobb bukásaként könyvelhettük volna el. Ám, hála a moziforgalmak visszaesésének, a stúdió nyugodtan száműzhette a streaming platformjára. Annak a nézettségéről pedig nincsenek olyan objektív, külső adataink, mint a jegyeladásokról. Így pedig, ha a Paramount nem akarja bevallani, akkor sosem derül ki, hogy mekkora bukás egy-egy filmjük. A streaming térnyerésének egyik legnagyobb nyertesei tulajdonképpen pont az ilyen pocsék filmek, amiket látszólag teljesen értelmetlen volt leforgatni. Ami a moziban kínos bukás, az a streamingen a heti „kötelező” kontent. Mert a Végtelen tényleg csak ennyi: helykitöltő tartalom, hogy a fogyasztó azt érezze, megérte előfizetni, hiszen mindig jön valami újdonság. A mennyiség diadala a minőség felett. Végtelen tartalom, újdonság nélkül. Persze nem tudom, hogy miért nézné valaki épp ezt egy olyan szolgáltatón, ahol többek között elérhető az összes Star Trek, a Különvélemény vagy éppen a jobb Marky Mark filmek (Pain & Gain, Orvlövész).

A Végtelen egy fárasztóan pocsék film. Egy igénytelen szutyok, ami szerencsére épp olyan feledhető, mint amilyen rossz.

Pongrácz Máté

Pongrácz Máté a Budapest Corvinus Egyetem Szociológia szakán végzett. A műfaji filmek nagy kedvelője és az elfedett, obskúrus, de értékes darabok felkutatója. A szerzői trash védnöke és Zardoz hírnöke.