„Ismeri a szandi mandit? Az egy világszám!” Gyarmathy Lívia groteszk társadalomkritikája egy Budapest széli gyárról, ahol mindenki valami mással van elfoglalva, mint magával a munkával, a ’60-as évek végének emlékezetes darabjaként maradt meg a magyar filmtörténetben.
A rendezőként 1964-ben végzett Gyarmathy Lívia 1969-ben készült első nagyjátékfilmje a cseh újhullám groteszk társadalomkritikáját próbálja a jellegzetesen magyar viszonyokra alkalmazni, több-kevesebb sikerrel. A címben szereplő „szandi mandi” egyébként egy angol jazzsláger („Sunday Monday”) „magyarítása”. Ezt játszatja a Sztankay István által alakított jampi munkás srác a vendéglő kertjében, próbálván elcsábítani a gyárba frissen érkezett gyakornoklányt.
Az említett lány, Juli (Schütz Ila) nyári gyakorlatra érkezik a gyárba, ahol apja dolgozik. Hamar rá kell jönnie azonban, hogy a „jóléti szocializmus”, ahol mindenkinek van munkája és mindenki a „népért” dolgozik, nem éppen olyan, ahogyan az iskolában tanították. A gyár dolgozóinak nagy része pótcselekvéseket végez, a férfiak a lányokat kukkolják (a csövek nagy része a női öltözőbe vezet…), az idős portások kapálással múlatják az időt, a főmérnök (Kállai Ferenc) legfőbb foglalatossága pedig a Duna-parti hajómodell-versenyre való készülés.
Juli – mivel semmi értelmes munkára nem tudják beosztani – azt a feladatot kapja, hogy rajzolja le az összes csövet a gyárban. A Duna-parton nagyközönség előtt ad hangot csalódottságának, a film végén mégis azt mondja, ebbe a gyárba szeretne jönni dolgozni. Hogy miért? Mert ez van a legközelebb, pár percnyire otthonról.
Gyarmathy filmjének cselekménye szinte kizárólag epizódokra, szituációkra épül, így egyenes vonalú történetet, hosszan felépített drámai konfliktusokat ne is várjunk tőle. Ügyesen kidolgozott és a színészeknek köszönhetően frappánsan eljátszott helyzetkomikumra viszont annál inkább számítani lehet.
Maga a film két csomópont köré épül, ezek Juli, illetve a gyárból korábban már egyszer (alkoholizmus miatt) kirúgott Piroska (Soós Edit) figurái, azonban így is nagyon szerteágazó, karakterek egész tablójával találkozhatunk. A korszak legjobb hazai színészei közül egy jó pár (Kállai, Sztankay, Agárdi Gábor, Kiss Manyi) ad randevút egymásnak a vásznon. Külön érdemes kiemelni Dayka Margit alakítását Piroska borgőzös édesanyjának apró, de frappáns szerepében.
A film gyenge pontja a túlzottan sok üresjárat, melyek olykor lelassítják a filmet, elvéve annak humoros éléből. Külön erénye viszont az atmoszférateremtés, a zörejek, hangok, dallamok (a korszak divatjának megfelelően „kötelezően” jelen van egy helyi fiatalokból álló beatzenekar is) ügyes használata, illetve az operatőri munka. A legtöbb jelenet hosszú beállításokból építkezik, közeliket ritkán látunk, a kamera folyamatosan köröz a szereplők körül (nem véletlen, hogy Somló Tamás korábban Jancsó Miklós állandó operatőre volt).
A cseh groteszk átültetése sok esetben ügyesen történik (a Juli és „hódolója” közti táncjelenet koreográfiája frenetikus), máskor nem jön össze és kifejezetten erőltetettnek hat (a hajóverseny egyes jelenetei), a film mégis humoros kritikáját nyújtja a Kádár-kor „általános foglalkoztatottságának” és az állandóan folyó termelésnek, mely természetesen “a szocializmust építi”. Emellett a korszak igazi retró hangulatát adja, ízig-vérig tele a ’60-as évek frizuráival, lenge szoknyáival és színes zakóival, emiatt „retró fanoknak” és Csinibaba rajongóknak kötelező darab.
A Filmarchívum által megjelentetett DVD kiadás számos extrát tartalmaz, köztük Gyarmathy egyik főiskolás vizsgafilmjét és az 1983-ban készült, díjnyertes Együttélés című dokumentumfilmet. Emellett kapunk interjúkat az alkotókkal, illetve Stőhr Lóránt filmesztéta rövid, de velős audiokommentárját. Ami viszont számomra nagyon fájó, hogy miért nem tudtak a (korszak divatjának megfelelő) szélesvásznú képnek 16:9-es konverziót adni, miért kellett 4:3-as keretbe gyömöszölni azt (mikor például napjaink monitorainak többsége már bőven 16:9-es arányú – többek közt az enyém is).
