Végre lehullt a lepel Darren Aronofsky, Jennifer Lawrence és Javier Bardem közös művéről! Az anyám! pont olyan és mégis teljesen más, mint a rendező korábbi darabjai.
Darren Aronofsky új filmjét kifütyülték Velencében. Pedig az anyám! nem tesz mást, mint összegzi a rendező kedvenc motívumait, és az egészet nyakon önti – végre! – egy már-már barokkosan túlbonyolított gondolatisággal. Talán ez a töménység verte ki a biztosítékot a kollégáknál, de számomra éppen az volt revelatív, hogy Aronofsky végre nem blöffölt, hanem valóban mondani akart valamit – nem is egyetlen dolgot.
Az anyám! furcsasága abban rejlik, hogy rengeteg, látszólag össze nem illő és egymástól független problémát vet fel, és sokáig – a zárójelenetig – egymással párhuzamosan görgeti őket. A megoldás viszont abszolút kielégítő, a film komplex üzenete végül tökéletesen összeáll – miközben a részleteken napokig rágódhatunk.
A film egyszerre szól a szerzőiség működéséről, alkotó és műve viszonyáról, a hírnévről, az önzésről és önfeladásról. A sajtókonferencián számtalan ihletforrást sorolt fel a rendező: Kékszakáll, Poe, illetve a The Giving Tree című gyerekkönyv (!) is köztük volt – a sort a Dorian Gray arcképével és természetesen a Bibliával is kiegészíthetjük.
Azaz a film túlcsordul a kulturális referenciáktól, így bölcsessége mélyen beágyazottnak, tehát nagyon igaznak érződik.
A szerzőiség nagy kedvelőjeként engem ez a réteg hozott lázba leginkább: Aronofsky meglehetősen pökhendi és kiábrándító módon beszél a kérdésről, a sikeres költőt játszó Javier Bardem szörnyű alteregó. Ugyanakkor a női főszerepet játszó Jennifer Lawrence is meglehetősen problémás eset, Aronofsky korábbi önmagából kifordult hőseinek (Pi, Rekviem egy álomért, Fekete hattyú) méltó utódja. Kettejük küzdelme a férfi-női csatározások őseredetét mutatja be, a kiábrándító befejezés pedig feloldhatatlannak mutatja be a két nem eredendő ellentéteit.
Az anyám! rámutat, hogy többféleképpen is lehet valaki szerző, a műhöz való ragaszkodás, az önzés, a másik kiszipolyozása pedig akkor is előfordulhat, ha valaki nem a szó szoros értelmében művész. A költő fiatal felesége is szerző, aki az élet más területein alkot – a műveit pedig ugyanúgy kisajátítja, mint férje. A film tanulsága, hogy a birtoklási vágyra és az önzőségre bizonyos fokig minden szerzőnek szüksége van, mégis ez az egyik tényező, amely a borzalmak katalizátora lesz az anyám!-ban: ha egy kapcsolatban a két fél között tökéletesen széttartók a szerzői vágyak, az az egész viszonyt aláaknázza.
Nem titok, hogy a női főszerepet játszó Jennifer Lawrence a forgatáson jött össze a rendezővel, így mindkettejük szempontjából merész húzás a nyíltan önreflexív film felvállalása.
A családi harmóniát a belső feszültségek mellett, de azzal összefüggésben a külvilág betörése, a hírnév átkai is veszélyeztetik: váratlan látogatók érkeznek az elszigetelten élő párhoz (a mindig zseniális gonosz, Ed Harris és Michelle Pfeiffer megjelenése csak a kezdet). A férfi vágyik az őt övező rajongásra, ami lassanként szektás fanatizmussá dagad. (Egy ilyen film után különösen bizarr, hogy a fesztiválok sajtókonferenciái után az újságírók szabályosan lerohanják a sztárokat.) Az első pillanattól mérgezi a feleségével való kapcsolatát, hogy kettejük helyett kifelé, a rajongóira figyel, mégsem érti meg, miért zavarja a feleségét az idegenek jelenléte és az, hogy vendégként kezelik a saját házában.
A nőnek ugyanis pont az átjáróházzá silányuló épület – később még valami – az élete fő műve, gyakorlatilag organikus kapcsolatban van vele, a kíméletlen vendégsereg viszont nem sok tiszteletet mutat a ház iránt. Ez a villa gyakorlatilag a harmadik főszereplője a filmnek, labirintusszerű szerkezete, szimbolikus szintjei, harmonikus színei és ijesztő zörejei egyszerre otthonosak és kísértetiesek.
A nő anyatigrisként védi az alkotását, az épület pedig újra és újra jelzi, amikor a családi béke veszélybe kerül.
Jellemző viszont, hogy a jelzéseket nincs, aki meghallja – sokáig nézőként sem értjük, mit jelentenek, mire utalnak a házon jelentkező hibák.
https://www.youtube.com/watch?v=U3_QSc749xI
Az anyám! az alkotás mibenlétének analizálása, a családi harmónia elemzése és a rajongás iránti vágy pszichológiája mellett a biblikus párhuzamokat sem nélkülözi: a ház az elveszett Paradicsomot idézi, a család pedig a Szent Családot. Így A forrás és a Noé után Aronofsky ismét a teremtés, megváltás, az élet körforgásának gondolatát járja körül – a példázatosság sem áll tőle távol, hiszen egyik szereplőnek sincs neve. Ezek a felkínált kapcsolatok talán kicsit túl direktek is, de a rendező mindig képes csavarni egyet a forgatókönyvön (amit állítása szerint öt nap alatt írt meg), így az ismerős motívumok folyamatosan felülíródnak.
Ezért lehet az, hogy a nőhöz hasonlóan egy pillanatig sem érezhetjük magunkat biztonságban az anyám! nézése közben – a film fojtogató ereje abban rejlik, hogy hiába hisszük, hogy kiismertük a veszélyforrásokat, mindig jön valami új, egészen a teljes apokalipszis bekövetkeztéig. Eközben viszont nem az ijesztgetés az anyám! lényege (mint mondjuk a Fekete hattyúé): Aronofskynak ezúttal sikerült mélyebbre ásnia, és egy sokféleképpen értelmezhető, nehezen felejthető remekművet alkotnia.
A Velencei Filmfesztiválon készült cikket a magyar premier alkalmából frissítettük.
