A Velencei Filmfesztivál egyik legerőszakosabb filmje volt a Büntető ököl (Brawl in Cell Block 99) – de S. Craig Zahler szerencsére sokkal többet nyújt egyszerű gyomorforgatásnál.
S. Craig Zahler második rendezése ugyanolyan zavarba ejtő, mint a nagy vihart kavart Csontok és skalpok – pedig ezúttal merész műfajkeverés (kannibál-western) helyett klasszikusabb utat, a börtönfilmét választja, és csupán szokatlan hangnemével és brutalitásával szorít sarokba. A Büntető ököl főhőse térdig gázol a vérben, miközben sztoikus nyugalommal tűri a sorsát – ez pedig éppen elég ahhoz, hogy több mint két órára a székhez szegezzen.
Zahler operatőrként és íróként kezdte, ez pedig meglátszik az új filmjén is. Ő írta az Asylum Blackout című filmet, ami hasonló helyszínen, egy elmebetegeknek fenntartott börtönben játszódik, így érezhetően a Büntető ökölben már saját terepen mozog. A film nyomasztó hatása pedig nem jöhetett volna létre a hideg színek (kék, fekete) és az egyre kevesebb fény nélkül: ettől válik igazán horrorisztikussá a pokol bugyrait idéző, rejtett, szigorított börtönrészleg. Emellett Zahler a látszólag egyszerű cselekményt is fordulatokkal pakolja meg, miközben a főszereplő fejébe sem látunk bele, ami örök bizonytalanságot teremt.
Sosem érezhetjük úgy, hogy átláthatjuk vagy uralhatjuk a filmet, így a főhőséhez hasonló, kiszolgáltatott pozícióban találjuk magunkat.
A Csontok és skalpokban már megszokhattuk, hogy Zahler a hosszú felvezetések híve – a Büntető ököl is olyan, mintha két különálló filmből állna. Az első felében egy hagyományos drogcsempészős sztori bontakozik ki: a szebb napokat látott ex-bokszoló, Bradley Thomas (Vince Vaughn) drogfutárként dolgozik, miközben felesége gyermeket vár. Egy rosszul sikerült ügylet után viszont börtönbe kerül, ahol szörnyű alku elé állítják: vagy megkeresi és megöli a dühös megbízója egyik ellenségét, vagy abortuszt hajtanak végre az elrabolt feleségén. A helyzetet nehezíti, hogy a célpont a hírhedt szigorított részlegben található, így Bradley-nek először azt kell elérnie, hogy őt is oda csukják.
Ekkor kezdődik a vérengzés, ami viszont meglepő módon – szintén a Csontok és skalpokhoz hasonlóan – némi humorral és idealizmussal egészül ki. Zahler nagy vonalakban követi a börtönfilmek hagyományát (a filmet a Don Siegel-féle Riot in Cell Block 11 ihlette), de talán legközelebb egy atipikus börtönfilmhez, a Bilincs és mosolyhoz áll. Ebben Paul Newman egy elpusztíthatatlanul derűs és idealista figurát játszik, aki nem hajlandó betagozódni a börtönéletbe, optimizmusa pedig a fizikai és lelki terror ellenére megtörhetetlennek látszik.
Ilyen alak Bradley is, ráadásul ő egy magasabb jóért, felesége megmentéséért vállalja a kínzásokat. Közös még az ökölvívás motívuma mellett, hogy mindkettőjük jézusi párhuzamokat is támaszt: a kibillenthetetlen nyugalmuk és a „fordítsd oda a másik orcádat is” hozzáállásuk mellett felejthetetlen, amikor Newman keresztre feszített pózban fekszik az asztalon, Vaughn-nak pedig egy kereszt van a fejére tetoválva, amit egy alkalommal megtaposnak.
Már ez az idézett jelenet is sejteti, miféle kegyetlenségek uralják a Brawl-t.
Reccsennek a csontok és némi lövöldözés is akad, ebben a világban viszont az arc elpusztítása számít az elsőszámú leszámolási eszköznek. Talán azért, mert a börtönben minden személyes vonást elveszítenek a rabok, és ez az utolsó jegy, ami az identitásukat hordozza? Zahler azért zseniális rendező, mert minden erőszakjelenetet képes felruházni valami plusszal: vagy a váratlansága, vagy az eszközei, céljai és humora (!) menti meg az öncélúságtól. A Büntető ököl eléri, hogy immunissá váljunk a szörnyűségekre, ami mélyen elgondolkodtató – ugyanakkor a velencei vetítést hangos felkiáltások tarkították, amelyek már inkább a hitetlenség hangján szóltak: komolyan be meri vállalni Zahler mindezt?
A sajátos hangneme mellett kiemelkedővé teszi a Büntető öklöt, hogy könnyedén azonosulhatunk egy nyilvánvalóan bűnös figurával, aki szörnyű tetteket hajt végre, erkölcsileg mégis a környezete fölé emelkedik. Vince Vaughn már az egyik első jelenetben szétver egy autót, mégsem kétséges, hogy a szótlan, nyugodt derűt árasztó, máskor hihetetlen dühkitörésekre képes figurával szimpatizálunk – a színész kevés eszközzel játszik, mégis élete alakítását nyújtja. Mellette főleg a veterán rémisztgető, Udo Kier brillírozik egy klasszikus intrikus szerepben. Zahler szerzői építkezését jelzi, hogy következő, erőszakos rendőröket bemutató filmjébe is a Brawl gárdáját (Vaughn-on és Kier-en kívül Jennifer Carpenter és Don Johnson) hívta meg: a bevált csapat jövőre Mel Gibsonnal egészül ki a hasonlóan ígéretes Dragged Across Concrete-ben.