Kritika

Kakofónia – Vox Lux

Brady Corbet színészből lett rendező új filmjétől nagyon sokat vártunk: a 21. század kulturális enciklopédiáját Jude Law és Natalie Portman főszereplésével. Ha azt mondanám, hogy a Vox Lux alulmúlta a várakozásainkat, akkor nagyon finoman fogalmaznék.

Az idei év egyik legjobban várt és legtitokzatosabb filmje a Vox Lux. A velencei bemutatóig csak annyit tudtunk róla, hogy Natalie Portman feltehetőleg újabb Fekete hattyúszintű alakítást nyújt; szerepel benne még a mindig zseniális Jude Law; a filmzenéért a népszerű énekesnő, Sia felel; és a 21. század eddigi legmeghatározóbb kulturális fordulópontjait tematizálja majd a film Portman karakterén keresztül. Ezen előzetes elvárások érthetően óriási hype-ot generáltak a Vox Lux körül – ehhez képest egyedül Sia dalaiban nem kellett csalódnunk.

Brady Corbet szerint a Vox Lux az „1999 és 2017 közötti időszak fontos kulturális pillanatait jeleníti meg az énekesnő, Celeste szemén keresztül.” Nos, ez nem igaz. Corbet vagy nem érti és ismeri a saját forgatókönyvét, vagy véletlenül egy teljesen másik filmet forgatott. Esetleg csak a közönséget akarta félrevezetni. A Vox Luxban ugyanis egyetlen kulturális fordulópont sem található. A történetben összesen kettő (2) jelentős esemény van, és egyik sem kulturális, sokkal inkább társadalmi jelentőségű.

A film egy sokkoló iskolai lövöldözéssel kezdődik 1999-ben, ami direkt utalás a Columbine középiskolai mészárlásra. Az amerikai társadalmat a velejéig megrázó tragédia során két diák tizenhárom embert megölt, huszonegyet pedig megsebesített, majd öngyilkosok lettek. Ezen kívül abban az évben még öt különböző iskolai lövöldözésről lehet tudni, igaz, a legtöbb esetben egyik sem járt halálos áldozattal. Egy ilyen horrorisztikus esemény átélése személyiségformáló hatású, nem véletlen tehát, hogy itt találkozunk először Celeste-tel, aki a sors furcsa fordulata következtében ezen tragédia miatt válik popsztárrá.

Tizennyolc évvel később egy mediterrán tengerparton terroristák tüzet nyitnak a nyaralókra. Az ekkor már nemzetközi szupersztár Celeste-tel ezt az akciót is összefüggésbe lehet hozni az elkövetők ruházata miatt. Ez a szál viszont kifejtetlen, így üres vérengzés marad, jelentősége kimerül abban, hogy

a 2015-ös tunéziai támadásra reflektál, amelyben harmincnyolc turista vesztette életét, harminchatan pedig megsebesültek.

Mindkét vérontás képkockái megrázóak és az elevenünkbe vágnak, azonban egyik sem nevezhető kulturális fordulópontnak. Ráadásul egyik eseménynek sincsen a főhősre nézve semmilyen következménye. Azt várnánk, hogy Celeste-nek poszttraumás stressz szindrómája lesz az iskolájában átélt tragédia után, ezt pedig a tizennyolc évvel későbbi terrortámadás újra a felszínre hozza. Corbet szándéka is nyilván ez volt, azonban mivel sem a rendezés, sem a forgatókönyv szintjén nem tett rá utalást – a felnőtt Celeste alkohol- és drogfogyasztása lenne az erre irányuló próbálkozás? – így színészeitől várhatta a PTSD ábrázolását.

Raffey Cassidy, aki a fiatal popsztárt játssza azonban vélhetőleg nem kapott ilyen instrukciót, ugyanis poszttraumás stressznek a jelét sem mutatja. Ettől függetlenül az Egy szent szarvas meggyilkolásából is ismert, gyönyörűen éneklő lányé a film legjobb alakítása. Amíg a tinédzser Celeste-et látjuk, addig a Vox Lux is reménykeltő, ez azonban megszakad, amikor a lány nővére lefekszik a menedzserükkel (Jude Law), Celeste kiakad, a film pedig ugrik tizennyolc évet az időben. Cassidy ebben a szegmensben is helyet kap: Celeste lányát is ő játssza, és annak ellenére, hogy Cassidy tehetséges, mégsem tudja elhatárolni a fiatal Celeste és Albertine karaktereit egymástól.

Az időugrás utáni énekesnőt Natalie Portman megformálásában láthatjuk, a jelenlétében viszont csak egyetlen jó dolog van: a menő napszemüvege. Ki merem jelenteni, hogy Portman élete egyik legrosszabb alakítását nyújtja: abszolút túljátssza a szerepét, sőt egyenesen ripacskodik. PTSD-nek természetesen nyoma sincs, így a társadalomkritika végleg elmarad.

Popsztár főszereplővel azonban adja magát a kérdés: ha a társadalomról nem is, a showbizniszről vajon közöl értékítéletet a Vox Lux?

Nem, arról sem. Konklúzió nélkül a kéretlen szelfik, indiszkrét újságírók és hemzsegő lesifotósok csupán semmitmondó részletekké silányulnak.

A kémia, ami Portman és Jude Law között a Közelebb-ben még meg volt, most mintha szublimált volna, ráadásul Jude Law jelenléte a vásznon – el sem hiszem, hogy ezt kell írnom – szürke és jelentéktelen. A film második fele azonban nemcsak a színészi játék miatt válik majdhogynem értékelhetetlenné. A tizennyolc év kihagyás következtében a Vox Luxból hiányzik a kohézió: a gazdag, művészi portré helyett egy kisiskolás ceruzarajzát láthatjuk a vásznon.

A kusza, összeszedetlen eseménysor csúcspontja Natalie Portman koncertje, melyből Sia zenéjének köszönhetően legalább az kiderül, miért rajonganak ennyien a popsztárért. Ez alapján elmondható, hogy a Vox Lux egyedül a hangsávban erős: a remek dalok mellett Willem Dafoe kellemes orgánuma is fület gyönyörködtető, őt halljuk ugyanis a (felesleges) narrátor szerepében.

Az eleve önreflexív narráció mellett Corbet felirattal felvonásokra tagolja a filmjét, ami versenytársánál, a Suspiriánál működik, a Vox Luxban viszont nem. E két formanyelvi jellemvonás hangsúlyozza: alternatív valóságba nyerünk most betekintést. Azonban örültem volna, ha inkább olyan párhuzamos univerzumba csöppenek, ahol a filmről nem csalódottan távozom, Natalie Portman ismét Oscar-díjas alakítást nyújt, Jude Law a tehetségéhez mért szerepet kap, Brady Corbet pedig nem üti bele a narrátor zárómondatával az utolsó szöget is a Vox Lux koporsójába.

Avatar

Rakita Vivien

Rakita Vivien az ELTE Bölcsészkarán végzett film szakon. Kedvence a midcult, illetve a történelmi és gengszterfilmek, valamint sorozatok széles skálája. 2017 óta tagja a Filmtekercs csapatának.

Podcast

Hirdetés

Hirdetés

VlogTekercs

A szuperhősök már ezerszer megmentették a világot a moziban. Mi a helyzet a tévével?

A VLOGtekercs ebben a hónapban a képregényadaptációk közül azokkal foglalkozik, amik nem a mozit célozzák. A tévében és a streaming-szolgáltatókon sorra érkeznek azok a képregényfeldolgozások amik valamilyen módon különlegesek, ráadásul nem csak saját kategóriájukban. A szuperhősök már meghódították a teljes popkultúrát, beleértve a kiképernyőt is, most megmutatjuk, hogyan!

Műsorvezető: Németh Míra

Szöveg: Vida László

Vágó: Nagy Tibor

Főcím: Gyenes Dániel

Projektvezető: Nagy Tibor

Producer: Molnár Kata Orsolya