A mások élete rendezője visszatért ahhoz a kérdéskörhöz, amely világhírűvé tette, az életlehetőségek a diktatúrában-téma viszont új árnyalattal is gazdagodik a Mű szerző nélkül torokszorító három órájában.
Florian Henckel von Donnersmarck filmje, a Mű szerző nélkül az egyik legnevesebb kortárs német festő, Gerhard Richter (1932- ) életén alapul: a Kurt Barnert névre keresztelt alteregó életrajza és művészi fejlődése tökéletesen rímel Richterére, ám egy szörnyű magánéleti összefüggés-hálózattal egészül ki. Éppen ezért a Mű szerző nélkül nem életrajzi film – az ebből fakadó szabadság pedig lehetővé teszi, hogy a film főhőse mellett ugyanennyire szóljon a huszadik századi totalitárius diktatúrákról (amely alól a kapitalizmus sem képez kivételt), magáról Donnersmarckról és a művészi érvényesülés korlátairól általában.
Donnersmarck első nagyjátékfilmjével, a 2006-os, Oscar-díjas A mások életével egycsapásra meghódította a világot, hogy aztán a reputációját a 2010-es, nagyköltségvetésű, de sótlan Az utazóval lerombolja. Így a Mű szerző nélkül legnagyobb kérdése előzetesen az volt, melyik utat folytatja – a rendező pedig a hollywoodi kitérő után szerencsére visszatalált a saját hangjához, ráadásként a kudarcélményt is beépítve új filmjébe. Az utazó iskolapéldája annak, hogy a hollywoodi rendszer hogyan darál be egy tehetséges alkotót: bár mást ígértek neki, Donnersmarck a forgatás során elveszítette a kreatív kontroll lehetőségét a film sztárszereplőivel (Angelina Jolie, Johnny Depp) szemben. Egyszer ki is szállt a munkából, de később visszatért és két hét alatt újraírta a forgatókönyvét – a szedett-vetett előélet pedig lemoshatatlan a tökéletesen félresikerült akció-vígjátékról.
A Mű szerző nélkül ugyanezt az alkotói ellehetetlenítést járja körül fájdalmas mélységben,
hasonlóan Andrzej Wajda utolsó filmjéhez, az Emlékképekhez. A mások élete kérdésfelvetései (állam és egyén viszonya, életlehetőségek a diktatúrákban) ezzel a plusz árnyalattal egészülnek ki: a 2019-es német Oscar-nevezett hangsúlyosan önreflexív és személyes indíttatású mű. Üzenete, hogy nincs nagy különbség a diktatúrák művészetfelfogása között: ami nem félreérthetetlenül egyértelmű, az gyanús. A film a híres náci Elfajzott művészet-kiállítással nyit, majd az ötvenes évek szocialista realizmusa, a durva, középületeket díszítő falfestmények kultusza következik, hogy aztán ugyanígy lerántsa a leplet a nyugati kamu modernségről, a semmitmondó installációk divatjáról (amely az előzőekhez hasonlóan kizárólagos esztétikai irányelvnek bizonyul).
A főhős, fiatal festőművész Kurt feltétel nélkül megpróbálja elfogadni az őt körülvevő, ideológiai alapú művészeti elvárásokat, ám előbb-utóbb kénytelen lesz szembesülni vele, hogy a mindenhová betagozódásban sohasem fogja megtalálni önmagát. Egyik rendszerben sem lehet önmaga, hiszen nem térhet el az aktuális irányelvektől, a művészete a külvilágnak való megfelelésre és bérmunkákra degradálódik. De vajon kicsoda ő valójában? Mivel fiatalkora óta mindig is tiltották, ami érdekelte,
Kurt számára szokatlanul komoly és összetett lesz a kérdés, hogy hogyan találhatja meg önmagát.
A Mű szerző nélkül (a humoros, vagy inkább tragikomikus epizódok ellenére) egyik legmegindítóbb, legdrámaibb folyamata ez, amely elképesztő megoldással zárul, hiszen koncentrálódik benne a film összes addigi feldolgozatlan tragédiája. (Akit bővebben érdekel a megoldás technikai oldala, ez Gerhard Richter elmosódott, fotorealista festményeivel azonos – amelyek így súlyos motivációval gazdagodnak.) Kurt (és Gerhard Richter) átértékeli a fotó és a festmény viszonyát, a személyesség és a személytelenség adottságát a művekben. Azzal, hogy elmossa a határt a magazinokból kimásolt fotók, a családi albumok képei és az utcai pillanatfelvételek személyessége és művészi értéke között, Kurt eljut az alkotó nélküli műhöz (innen a film címe), miközben meggyőződésévé válik, hogy a múlt megismerése még a tökéletes ábrázolást garantáló fényképekből sem lehetséges.
Ez a művészi program viszont Kurt élettörténete felől tűnik igazán drámai végpontnak. Itt kap fontos szerepet a film stratégiája, amely visszatér A mások élete koncepciójához: észrevétlenül beszippant, minimális erőszak hozzáadásával lesz félelmetes thriller-dráma. A Mű szerző nélkül 189 percben hömpölyög újra és újra felcsapó feszültséggel, miközben sosem a könnyebb utat keresi. Pedig a története akár sablonszerűnek is nevezhető:
óriási, több évtizedet átfogó, több helyszínen játszódó tabló, amely ugyanakkor négy karakter körül bonyolódik.
Kurt családi tragédiák árnyékában, a fasiszta Németországban gyerekeskedve, majd a szocialista Kelet-Németországban fiatal felnőtté érve, végül a kapitalista Nyugat-Németországba szökve próbálja megtalálni önmagát és önkifejezésmódját. Ezzel párhuzamosan viszont lassanként döbbenetes hálózat bontakozik ki Kurt, a mentális problémái miatt koncentrációs táborba küldött, imádott nagynénje, illetve felesége és démoni apósa között. Az összefüggések feltérképezése, Kurt tudattalan és tudatos küzdelmei, a házaspár pokoli megmérettetései torokszorító élménnyé teszik a Mű szerző nélkült. Kötelező darabbá mindenki számára, akit érdekel személyes sors és történelem, művészet és politika szétválaszthatatlansága.
