Gyilkossá váló műalkotások és a jól bevált Jake Gyllenhaal-Rene Russo páros sem elég ahhoz, hogy a várva várt Velvet Buzzsaw Dan Gilroy hasonló filmje, az Éjjeli féreg nyomába érjen.
Másodszor állt össze a mágikus Gilroy – Gyllenhaal – Russo (– Los Angeles) csapat, hogy a borzongatóan gyönyörű és hidegrázósan elgondolkodtató Éjjeli féreg után újabb leleplező filmet készítsenek a bűnös egyénről és társadalomról. Miután az Éjjeli féreg bulvároperatőre a médiaműködésről és -fogyasztásról, valamint egy szociopata elméről festett fel kínosan valószerű képet, a Velvet Buzzsaw a kortárs művészeti világról igyekszik hasonlóan magvas állításokat tenni, a képlet azonban ezúttal nem áll össze.
Saját bevallása szerint Dan Gilroy rendező fejében villámgyorsan született meg a Velvet Buzzsaw ötlete egy kortárs művészeti galériában tett látogatás során, mindannyiunk szerencsétlenségére pedig az elképzelés meg is maradt a kezdeti high concept-szinten. Sátáni műalkotások, amelyek lemészárolják azokat, akik hasznot húznak a művészetből – a mélyen önreflexív gondolat mintha az Éjjeli féreg variációja lenne (amelyben lemészárolt emberekből lett „műalkotás”, amiből hasznot lehet húzni), azonban a hasonlóan alapos felépítés, kidolgozottság és stílusosság nélkül
a Velvet Buzzsaw az utóbbi időszak egyik legnagyobb csalódásává válhatott csupán.
A Velvet Buzzsaw olyan problémakört érint, amit az utóbbi időszakban többen, gyökeresen eltérő megközelítésekből feszegettek már. A kérdés drámai vetületét megragadó A négyzet például ugyancsak a kortárs művészeti szcénában játszódik, de művészet- és társadalomkritikaként egyaránt rétegzettebb és szerteágazóbb. A pszichológiai oldalra koncentráló Ruben Brandt, a gyűjtőben szintén műalkotások támadnak a főhősre, azonban a magyar animáció sokkal jobban kibontja az okokat (anélkül, hogy túlmagyarázná), miközben ezerszer szellemesebb és szórakoztatóbb a végeredmény is. A Velvet Buzzsaw ezen kérdésekről a horror eszközeivel kíván beszélni, művészet és borzalom terén viszont A ház, amit Jack épített emelkedik föléje. Azaz Gilroy filmje olyan szerencsétlen helyzetben van, hogy vele párhuzamosan jóval jelentősebb művek készültek hasonló témában, amelyekkel szemben látványosan alulmarad.
Azonban a Velvet Buzzsaw nem csupán kontextusában, hanem önmagában is gyenge film mind mondanivalóját, mind a megvalósítását tekintve. A film valami olyasmit állít, hogy a művészetből profitálni rossz dolog, a művészet veszélyes, végeredményben pedig jobb műtárgyak nélkül élni. A történet szerint egy feltörekvő kurátor egy véletlen folytán rátalál egy ismeretlen, elhunyt festő teljes életművére, majd a végrendelettel szembemenve megmenti a festményeket az elpusztítástól, a képek pedig hamar szenzációvá válnak. Lassan viszont kiderül, hogy a műveket nem véletlenül szánták kidobásra. A misztikus töltetű alapötlet elképesztően lapos megvalósításban bomlik ki: horrorként a Velvet Buzzsaw egyszerűen unalmas. A kortárs művészeti élet kritikájaként még helytáll a film, de újdonságot ne keressünk –
mégis a galériák, kurátorok, művészek és műkritikusok Los Angeles-i világa az, ami elviszi a hátán a filmet.
Az Éjjeli féreggel szemben a Velvet Buzzsaw több közel egyenrangú figurát mozgat, egy idő után pedig nem lesz kétséges, hogy mindannyian, akik részesülni próbálnak az elátkozott művek sikeréből, előbb-utóbb csúfos véget érnek. A probléma csak az, hogy a figurákkal lehetetlen azonosulni, hiszen kidolgozatlan és sablonos jellemek, így a haláluk sem igazán megrendítő. A film legkreatívabb szegmense egyébként a változatos halálnemek kiötlése, azonban ennél sokkal több pozitívum nem mondható el Gilroy festmények+horror elképzeléséről.
A negyedik fal rendszeres lebontása és a személyre szabott végzet ismét önreflexív pillanatokat kínál, és átmenetileg képes jelentősebbnek mutatni magát, mint amilyen valójában. A Velvet Buzzsaw viszont sem azt nem gondolja végig igazán, hogy miként működik ez a pusztító erő, sem azt, hogy mit akar ezzel mondani. Így a film nem több egy ügyetlen és meghaladott A kör-utánzatnál, hiszen a halálos láncolat megállíthatatlan, de hogy ebből a meghökkentésen és ijesztgetésen túl mi következik, az már nem világos.
Gilroy tehát ambiciózus, de következetlen művészetkritikát nyújt.
Feloldatlan az ellentmondás, hogy miért nem a kérdéses, gonosz festő művei ölik meg a kapzsi galériásokat, hanem egyéb kortárs alkotások, illetve igazából ki miért vagy miért nem hal meg. A film záróképe pedig (amely szerint a legjobb önmagunk szórakoztatására, a pillanatnyiság számára alkotni) önmagát kérdőjelezi meg, hiszen láthatóan ez a mű is az alkotók saját szórakoztatására készült, de akkor miért nem tartották meg önmaguknak, miért vagyunk kénytelenek mi is végignézni az eredményt? Vagy ez azt jelenti, hogy nézőként mi is veszélyben vagyunk a megtekintése után, és az alkotók is, hiszen kiárusították a művüket? A következményekbe fárasztó belegondolni, és igazából nem is éri meg.
A Velvet Buzzsaw művészetről tett állításai zavarosak, a töltelék pedig unalmas, így leginkább csak azt bizonyítja, hogy a presztízsprojektek között bármi elfér a feltörekvő, de nem túl határozott ízlésű Netflixen. Ameddig pedig a tartalomszolgáltató nem csökkenti a hatalmas különbségeket a filmjei színvonalában, hiába reménykedik benne, hogy maradéktalanul elismeri őt a világ.
