Kritika

Ripacsok – Venom 2. – Vérontó

A puszta látvány vajon elég ahhoz, hogy elszórakoztassa a képregényfilm-rajongókat? Hiába készültek az alkotók évekig Vérontó feltűnésére, a Venom 2. része csak vériszamós lett, az érdeklődésünket nem tudta felkelteni.  

„Meglepődnék, ha megkapná a stáblista utáni jelenettel ígért folytatását” – írtam az igen vegyesre sikerült első rész kritikája végén. Úgy tűnik, a csillagok együttállása kedvezett a Venomnak, és bár nem tudom, minek, de elkészült a folytatás, a Venom 2. – Vérontó (Venom: Let There Be Carnage) – méghozzá a beígért Carnage-dzsal. Bizony, már az első rész stáblista végi jelenetében ott figyel a sorozatgyilkos Cletus Kasady, alias Vérontó (Woody Harrelson), hogy minden vérszomjával együtt törjön borsot Eddie Brock (Tom Hardy) és te(s)ttestársa, Venom orra alá. Na, és ezzel nagyjából össze is foglaltam a történetet. Oké, annyi még történik, hogy amikor Brock azon igyekszik, hogy újjáélessze a pályafutását azáltal, hogy interjút készít a kivégzése előtt álló Kasadyvel, az egy külön bejáratú szimbiótára tesz szert, aminek köszönhetően megszökik a börtönből. De ennél több tényleg nem történik. Jönnek-mennek még a csajok (Michelle Williams és Naomie Harris), de csak azért, hogy legyen kit megmenteni. 

Ha kár volt az első filmért, még nagyobb kár a folytatásért.

Vérontó alakja ugyanis egy csöppet sem érdektelen (a film egy szinte ígéretesnek is nevezhető flashbackben próbálja is felvillantani a pszichopata személyisége mögött álló tragédiákat, amelyek árnyalhatnák a karakterét): David Michelinie és Erik Larsen szupergonosza 1991-ben bukkant fel a Marvel világában A csodálatos Pókember 344. számában, és az IGN nem véletlenül választotta 2009-ben minden idők 90. legkirályabb gonoszának. 

Sajnos ezen nagyszerűségből nem sok maradt az élőszereplős adaptációra – az egyébként szinte mindig zseniális Harrelsont életemben nem láttam ennyire egysíkú és ripacskodó alakítást nyújtani. Persze nem lehet könnyű Oscar-díjas szinten eljátszani egy ennyire alulírt karaktert egy ilyen érdektelen történetben, ahol

a néző egyetlen másodpercig sem érzi igazán komolynak a fenyegetettséget.

A film több mint egy évig volt dobozban a koronavírus-járvány miatt, de szerintem teljesen mindegy lett volna, mikor mutatják be – régen láttam ugyanis ennyire unalmas képregényfilmet. A rendezői székben a legutóbb a Maugli: A dzsungel legendájával direktorként feltűnő Andy Serkis váltotta Ruben Fleischert, a sztorit pedig maga Tom Hardy követte el a The Bad Dog Theater Company-ban közös cégtársával, azzal a Kelly Marcel forgatókönyvíróval karöltve, akinek olyan borzalmakat köszönhetünk, mint A szürke ötven árnyalata, a Szörnyella vagy a Venom első része. 

Ez utóbbi  legnagyobb hiányosságának a finomkodását tartottam – tény, hogy már megvan a 18-as karika, és használják is a művért rendesen, egy igazán guilty plesure slashelésre azonban felesleges számítani, mert ez még mindig az a Sony, ami az előző részből 40 percet vágott ki, hogy szélesebb rétegekhez tudjon szólni. Ettől függetlenül a film egyértelműen legerősebb része a látványvilága – tisztességesen összerakott mozi e tekintetben. Kifejezetten érdekes képekkel operálnak az alkotók, és jó érzékkel választanak díszleteket is, amibe az egész jópofa kis összecsapásokat helyezik.

Akármilyen izgalmas is a vizualitás, már megszoktuk, hogy a képregényfilmek ezzel operálnak. Nehéz ezen a téren lenyűgözni a nézőt, amikor ilyen gyenge körülötte a cselekmény.

A történet tekintetében a Venom 2. alul tudta múlni az elődjét is – pedig már az sem volt éppen acélozott.

Felesleges újabb fordulatok kitalálásával fárasztanom magam: „faék egyszerűségű, nulla csavart hozó sztori” és „hullámzó alakítások”. Az egy kivételt megint Tom Hardy jelenti, aki üzembiztos színész, és valószínűleg képtelen hibázni, így Venommal is elég jól elboldogul – a film első harmadát kitölti a „kettejük” együttéléséből fakadó konfliktusok taglalása, ez azonban az erőltetett vicceknek köszönhetően csak egy közepes tévés sitcomra lenne elég.

Ha belegondolunk, itt van a kutya elásva: az utóbbi években a stúdiók szinte kötelezőnek veszik, hogy az emészthetőség kedvéért poénokkal tüzdeljék tele képregényfilmjeiket – ennek esett áldozatául a Thor-trilógia, amit egyenesen Taika Waititi változtatott királydrámából poénzsákká, de még az amúgy elég drámai Bosszúállók: Végjátékot is el kellett viccelni a pocakosodó Thorral. Bár tény, hogy a Marvel képregényei alapjáratban is sokkal viccesebbek, mint a DC történetei, a popcorn mellé járó szórakoztatás annyira követeli az állandó poénkodást, hogy még a denevéres istálló is előállt a maga viccgyűjteményével a megosztó Shazam! formájában. Ami azonban jól áll az olyan szinte minden korosztálynak ajánlható filmeknek, mint amilyen A galaxis őrzői is, a felnőtt célcsoportot megszólító Venomnak már nem működik. Persze a tizennyolckarikás ligában is akad jó példa: a Deadpool azzal tudott sikeressé válni, hogy egyetlen másodpercig sem veszi magát komolyan – talán itt kellett volna engednie a nem túl szerencsés szimbiótának.

Egy kis humor, egy kis vagdalkozás, egy nagynevű gonosz és sok-sok fejcsóválás. Kezdjük ott, hogy nem is kellett volna folytatni ezt a szériát, de ha már megtették, ennél méltatlanabbra nem is sikerülhetett volna. A legrosszabb azért az, hogy még közel sincs vége…  

Molnár Kata Orsolya

Molnár Kata Orsolya a Filmtekercs.hu egyik alapítója, 2020 augusztusáig főszerkesztője. Geográfusként és filmtörténetre specializálódott bölcsészként végzett, PR-, branding- és marketingtanácsadóként dolgozik. Specializációja a képregényfilm, a sci-fi és a távol-keleti filmek.

Podcast

Hirdetés

Hirdetés