Végletes érzelmek, szörnyű baleset, Trockij, elhalt álmok és váratlan lehetőségek, biszexuális kalandozások, egy galamb és egy elefánt. Frida Kahlo mozgalmas, szenvedéllyel és szenvedéssel teli élete kétségkívül filmvászonra kívánkozott.
A film
Ha életrajzi filmről van szó, – és kiváltképp, ha a főhős festő – általában két út közül választanak a forgatókönyvírók és rendezők. Az egyik lehetséges irány, ha a hangsúlyt az életrajzra, a magánéleti konfliktusokra és a társadalmi közegre helyezik (mint a Lautrec vagy a Pollock), hiszen szükségszerűen köze lesz mindezeknek a művészethez. A másik elképzelés sokkal több teret enged maguknak a képeknek (mint a Picasso kalandjai vagy Derek Jarman Caravaggio-ja), és mintegy megfordítva a dolgot, ezek világán keresztül láttatják a valós történetet. A Frida alkotói viszont olyan életrajzi filmet készítettek, amelyben legalább akkora szerepet kap a magánélet, mint a művészet, a kettő ugyanis elválaszthatatlanul egybeolvad. Frida Kahlo fiatalon súlyos balesetet szenvedett, amely után egymást követték a rettenetesen fájdalmas beavatkozások. A testi sérülések és a kínzó fájdalom végigkísérik képeit, amelyek középpontjában legtöbbször önmaga áll. Az eleinte unaloműzésként kezdett festés egy idő után – és nem mellesleg későbbi férje, Diego Rivera bátorítására – hivatássá vált. A Frida ezt a folyamatot kíséri végig, bepillantást engedve a képeket inspiráló magánéleti konfliktusokba.
A főszerepet játszó Salma Hayek valószínűleg élete legjobb alakítását nyújtja a filmben. Olyan természetességgel olvad egybe a karakterrel, hogy ezáltal átélhetővé válik maga a történet. Mindezzel együtt a pozitív hőst középpontba helyező hollywoodi alkotások kedvelőinek csalódást okozhat a film, hiszen főszereplőnk meglehetősen disszonáns személyiség. Egyszer odaadó feleség, másszor bosszúálló némber, alkoholista művész és életteli asszony. Hayektől persze nem állnak messze az öntörvényű, független női karakterek, ám ebben az esetben – ki tudja, talán a fizikai változásnak köszönhetően – valóban brillíroz. De a többi szereplő sem marad el tőle, a Riverát megformáló Alfred Molina, vagy az apa szerepében feltűnő Roger Rees is kitűnő. S bár a mozit többek között Antonio Banderas nevével reklámozták, ne legyenek illúzióink, egy röpke pillanatra tűnik csak föl, csakúgy, mint a Nelson Rockefellert játszó Edward Norton. A film viszont nélkülük is hat, úgyhogy sokat ne bánkódjunk emiatt.
Egy festői életmű bemutatásánál magától értetődően a vizualitás áll a középpontban. Ki is használja ezt a film, a filmvilágon belüli valós jelenetek közé időnként elképzelt jelenetek (csontvázak megjelenése Frida műtéte közben, Rivera mint King Kong) és a festmény és realitás határán mozgó képsorok vegyülnek. Ezek jókor és jó helyen törik meg a cselekményt, kár, hogy nincs belőlük több, hiszen egy-egy ilyen apró epizód ezerszer többet elmond a festőnő külvilághoz való viszonyáról, mint a klasszikus, szöveges jelenetek. De érdemes megemlékezni a film zenéjéről is, hiszen Elliot Goldenthal nem véletlenül kapott érte Oscart. Bár néhol enyhén hatásvadásznak tűnik a zene, összességében mégis nagyon rendben van. A Frida nem kimondottan könnyű, nyári mozi, de mindenképpen érdemes rá időt és figyelmet áldozni.
A lemez
A lemez nem tartalmaz extrákat.