Kritika

Vér nélküli horror – Végtelen útvesztő

A tini publikumra optimalizált Végtelen útvesztő ártalmatlan trash-gyöngyszem és kreatív slasher aprítás is lehetett volna, de ehelyett atomjaira hullik szét a klisékből épített kártyavár.

Az eredeti címen Escape Roomként futó produkció immár a negyedik vagy ötödik remekmű az elmúlt évekből, melyet ugyanazzal a címmel dobtak piacra a készítők, remélve, hogy a hitványabbnál hitványabb B-filmek idővel a közös megnevezés alatt feloldódnak egymásban, és nem kell tovább szégyenkezni miattuk. Az itthon Végtelen útvesztőnek keresztelt korhatáros, tét nélküli tinihorror druszáihoz hasonlóan a régóta közkedvelt szabadulószobát használja a klausztrofób alaphelyzet megteremtéséhez.

Az egyszerű, „mi lenne, ha” felütésekkel dolgozó, high-concept horror-filmek az elmúlt évek trendjéhez híven (A bűn éjszakája, Cloverfield Lane 10, Vaksötét) tavaly is dominálták a zsánert: nemcsak a Hang nélkül tarolt a kasszáknál, de a hasonló „érzékszerv vesztéssel” operáló Madarak a dobozbant is rongyosra nézték a Netflixen. Az ígéret tehát olyan egyszerűséggel summázható: mi lenne, ha hirtelen egy szabadulószoba véresen (esetünkben vértelen) komollyá válna, és a játéknak indult kedvtelés egy csapásra élet-halál harccá fajulna?

Az ötlet nem túl eredeti, de szórakoztató, a kötelezőt pedig durván 40 percig magabiztosan szállítja is a film. A közösen szorult helyzetbe került hat idegen idővel együtt kénytelen ráeszmélni a helyzet komolyságára, majd megbirkózni a játéknak indult program csapdáival. A különböző szociális, kulturális háttérből érkező figurákat meglehetősen vastag vonalakkal rajzolták vászonra, és annyira kínosan sematikusak, hogy a cselekmény egy pontján a film egy posztmodern gesztussal szó szerint rájuk olvassa a „klisésségüket”. Ennek ellenére a karakterdinamikák kellően jól szuperáltak ahhoz, hogy néha előcsalogassanak egy félmosolyt, és ne teljes rezignáltsággal szemléljem, ahogy az életükért küzdenek.

Egy ideig.

Ugyanis később aztán a kezdetben kreatív, de nyilvánvalóan megvalósíthatatlan csapdák mögé a történet elkezdett valamiféle furcsa, reakciós összeesküvés-elméletet kreálni, ami egy olyan gagyi végkifejlethez vezetett, hogy A ház az erdő mélyén című zsánerszatíra is megemelné a kalapját. A film utolsó harmada számtalan akaratlanul vicces, arcpirítóan kínos pillanattal kedveskedik a trash-fogyasztás szerelmeseinek, de ha magas is a néző amplitúdója, az utolsó jelenetet képtelenség egyhelyben, feszengés nélkül végigülni: annyira kellemetlen, hogy legszívesebben a szék alá bújtam volna.

Viszont az utolsó koporsószöget talán azzal üti be a film, hogy a tengerentúlon PG-13-as (itthon 16-os) korhatár-besorolásra apellál, és gyakorlatilag egy csepp vér nélkül nyírja ki a szereplőit. Ha egy olyan slasher hagyományokon nyugvó, zárt térben játszódó darabolást akarok látni, ami mindössze a Kocka örökségéből és korlátolt tehetségéből igyekszik valami horrorhoz hasonlót fabrikálni, akkor igenis látni akarom az egymáshoz szoruló falak között szétrobbanó koponyát, hallani a mélybe zuhanó emberi test csontjainak roppanását. A Végtelen útvesztő, melynek a címét a cikk írása közben is nehezemre esik memorizálni, a Z világháborúhoz és a Venomhoz hasonló szervilis beszarisággal rejti két vágás közé a lényeget.

A Végtelen útvesztő nem tűnt menthetetlennek, az Insidious (meglepően nézhető) negyedik részét is jegyző Adam Robitel a sztorit sokszor érdekes szögekből önti formába, azonban a stúdió franchise-éhsége és a túlcizellált forgatókönyv végül vad primitívségbe torkollott.

Papp Atilla

Papp Atilla a Budapesti Corvinus Egyetem kommunikáció és médiatudomány szakán végzett, 2018 óta tagja a Filmtekercsnek. Akut celluloidfüggő, a százmilliós blockbustertől a filléres kísérleti filmig minden érdekli.

WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com