Sivatag, hőség, vér, halál. Egy posztapokaliptikus film hosszú vágásokkal, szép képekkel, mély karakterekkel. Ordas tévedésekkel.
Ausztrália, tíz évvel az Összeomlás után – mondja a film, és ennyivel el is intézi a világrajzolást. Az apokalipszis csak azért kell a sztori mögé, hogy valamivel megmagyarázzuk a kihalt sivatagot, különben nem sok jele van. Ez a film a karakterekről szól, nem a körülményekről.
A karakterek pedig csúnyák (és színészeik remekelnek). Guy Pierce (A bombák földjén, A király beszéde, Prometheus) mocskos antihős. Az egyetlen pillanatban, amikor mélyet és igazat mond, ki is lép a szerepéből. Robert Pattinson (Alkonyat, Cosmopolis) még kevésbé szimpatikus; nem szeretnivaló félkegyelmű, hanem olyan félkegyelmű, akiben nem férnek meg az „erkölcshöz” vagy „jósághoz” hasonló komplex gondolatok.
És a film mégis megragad. Ha be kell mutatni a világ (illetve: az ember) csúfabbik oldalát, akkor tegyük őszintén – ez a filozófiája. David Michôd rendező (Animal Kingdom) szerint „bár az emberek a Mad Maxre asszociálnak, ez a film hidegrázósabb, eredetibb és fenyegetőbb” – és igaza is van. Az Országúti bosszú következetesen sötét. Ebben a világban megszűnt az emberiesség, s ha már így van, Michôd meg is mutatja – nem vérfesztivállal, hanem csak néhány döntéssel, de a döntések jégszívűsége kíméletlenebb, mint másutt egy egész filmnyi mészárszék.
Csúnya karakterei mellett vizuális szépségével ragad meg a film. Lassú snittek, jól komponált felvételek, az ausztrál sivatagot sose láttam még ilyen kietlennek. Az arcokat sem.
És jó nézni, mert mostanában imádjuk az apokalipszist. Ahogy a hidegháborús társadalom imádta a földönkívülieket, úgy van oda a kényelem társadalma a világvégéért. Meg a poros utakért, a zombikért, a hőségben reszkető tájban vándorló túlélőkért. Pillantásért valódi természetünkbe – hiszen a mostani bőség tán csak nem lehet természetes állapotunk?
Nos, de. A film a többi posztapokaliptikus darabbal együtt téved. A Walking Deadtől a Mad Maxen át Az útig mindegyik úgy festi le a katasztrófa utáni világot, mint amiben a barbárság és az önzés hatalmasodott el – tudod, a zombifilmek is mind azt prédikálják, hogy nem a zombi a valódi veszély, hanem az emberek. Kollektív mítosz.
Holott valódi veszélyhelyzetben – Sandy hurrikán, atlantai hóvihar, bármi bárhol – az emberek többsége ösztönösen kooperatív. A szomszédján segít először, azután áll neki konzervet halmozni a pincében. A Harvard és a Yale vonatkozó tanulmánya is az együttműködést emeli ki: a „racionális” önzés, krízishelyzetben, háttérbe szorul a segítséggel, együttműködéssel szemben. Az ember társadalomszervező lény, így van huzalozva az agya. Bármi is a kurrens popkulturális közmegegyezés, bármennyi filmen verekszi át magát a hős, a valódi posztapokalipszis nem gyilkos hordák világa lenne, hanem kereskedőké, kézműveseké, tanároké és – ó borzalom – politikusoké.
Szóval őszinte, igaz film néhány szélsőséges karakterről, hihető és mély – de fölösleges, és alapjában téves is. Azt a posztapokaliptikus filmet várom, amiben a túlélők lövöldözés helyett újjáépítik a világot. Kevesebb pisztoly, több kereskedő-karaván; kevesebb autó, több farm; kevesebb barbár, több szervezőmunka. Mondjuk egy Malevil. Megírva meg van, vigyék ezt vászonra az n+1. melankolikus gyilkos helyett! És játssza Guy Pierce Emmanuel Comte-t.*
