Akármennyivel is jobb a Verdák legújabb része a korábbiaknál, akkor sem tudom elnyomni magamban az érzést, hogy mindezt csak a merchandising-termékek értékesítésének meglökése miatt készítették el. De mi ezzel a baj? Miért rinyálnak ezen egyfolytában a filmes újságírók?
A Pixar stúdió tíz éve egyet jelentett a minőségi és eredeti animációs filmgyártással – ma ebből csak a minőségi maradt meg. Hosszú pávatánc után egy évtizeddel ezelőtt kebelezte be a Disney stúdió, de mivel egy film a Pixarnál jellemzően 3-4 év alatt készül el, az akvizíció hatása csak csúsztatva érződött. Nem is a Toy Story 3. kapcsán volt szembetűnő, mert az kvázi a stúdió saját meséjének a kiteljesítése, hanem a Verdák 2. esetében. Az autós rajzfilm ugyanis a kritikusok és a nézői visszajelzések terén a legkevésbé szeretett animációnak számított (egészen a Merida, a bátorig), és mindenki érthetetlenül nézett, hogy miért pont ezt a történetet folytatják. A Verdák 2. a mai napig a Pixar leggyengébben muzsikáló alkotása (leszámítva az egyetlen tényleges bukásnak számító Dínó tesót). Azóta pedig visszatért már Némó (pontosabban: Szenilla), egyetemista lett Sully, jövőre pedig érkezik A Hihetetlen család második része.
A korábban mindig eredeti történeteket kitaláló Pixart bedarálta Hollywood, és szinte pont olyanná vált, mint a többi amerikai filmgyár.
A hangsúly azonban a „szinte” kifejezésen nyugszik. Egyrészt ugyanis a Pixar továbbra is készít eredeti, se nem könyvön, se nem régi sorozaton nyugvó filmeket – emlékezzünk csak a csodálatos Agymanókra! Másrészt pedig továbbra is minőségi, a felnőttek számára is élvezhető és elgondolkodtató alkotásokkal rukkol elő – ilyen például a Verdák 3. is.
A főszereplő a második résszel ellentétben ismét Villám McQueen, aki továbbra is nagy élvezettel nyeri a versenyeket. Aztán egyszer csak megjelenik egy ifjú titán a pályán. A Vihar névre hallgató autó újfajta technológiával száguld, olyannal, ami már a mesterséges intelligenciát vetíti előre. Villám érzi: ahhoz, hogy ismét győzni tudjon, neki is változnia kell. Vagy elérkezett az idő, hogy abbahagyja a versenyzést?
A Verdák eddigi két része azért volt érdekes, mert az előzetes várakozásokkal szemben másképp és másról meséltek. Az első rész egy Doc Hollywood utánérzés volt, ízig-vérig amerikai módon a kisvárosi életformát éltette egyfajta szocio-vígjátékként. A folytatás teljesen globális síkra terelte a történetet, viszont vígjáték helyett egy kémfilmet készítettek, amelynek valójában szinte semmi köze nem volt az autóversenyzéshez.
A harmadik rész lenyeste a korábbi műfaji vadhajtásokat.
Ezúttal egy már-már szabályos sportfilmet láthatunk, amelyben a főhősnek le kell győznie a saját korlátait és a világ állította akadályokat, hogy győzedelmeskedjen. Szerencsére ennél azért többről van szó. Villám (ki)útkeresését könnyen lehet sokkal átfogóbban értelmezni, vonatkozhat szinte bárkire, akinek önbizalmát valaha kikezdte a modern technológia.
Érdekes, hogy a tanulságok tekintetében egyértelműen a felnőttekhez szól a mese, mégis a sok-sok autóversenyzős jelenet miatt a kicsik számára is biztosan szórakoztató marad. Ezt sokkal erősebben éreztem most, mint a Verdák 2-nél. Emellett annak leleményességét teljes mértékben megőrizte a harmadik rész, az autók univerzuma még kidolgozottabb és ezáltal még szórakoztatóbb lett. A frappáns megoldásokhoz pedig még hozzátesz a magyar szinkron nyelvi furfangokkal, amelyek annyira jók, hogy azok erősen felidézték Romhány kőkorszaki szakijait (pedig én köztudottan ki nem állhatom a szinkront).
Ugyanakkor az is látszik, hogy bizonyos értelemben a Pixar igenis beáldozza a legfiatalabb korosztályt.
Megint a felnőttekhez szól: olyan összetett kérdéseket feszeget, mint a társadalmi változások feldolgozása vagy épp merchandise-termékek ellentmondásai (és mindkettővel visszakapcsolódik a személyes kedvencemhez, a L’ecsóhoz).
Az a jelenet, amelyben a szponzorként megjelenő Sterling Villám McQueent minden eladható termékre ráteszi, értelmező teljes önreflexióként a Disney-akvizícióra vonatkozóan. Az analógia tükrében pedig különösen erős a történet lezárása, ami könnyedén értelmezhető odaszúrásként az anyastúdió felé. De még ennek tudatában is ugyanazt éreztem, mint a Trainspotting 2. önkritikája után: ezt a filmet igenis csak azért készítették el, hogy még többet kaszáljon a Disney a Villám McQueenes hátizsákokkal és füzetekkel (még engem is meglepett, hogy ezen a téren a Verdák a világ második legjövedelmezőbb filmje alig lemaradva a Star Warstól). Nincs gond azzal, ha valamit a profit vezérel, de a nagy stúdiók közül a Pixar volt talán az utolsó, ahol ez csak másodlagos szempont volt.
Ezért rinyálnak annyit az újságírók a Pixar folytatásain: mert egy régi filmvilágot temetnek közben.
