Már a maják is megjósolták a világ végét, de kétlem, hogy ilyen hatásvadász, már-már röhejes módon. A nagy reklámozás és hírverés mögött nincs sok tartalom, be kell látnunk, hogy katasztrófafilmről már nehéz újdonságot hozó bőrt lehúzni.
A recept egyszerű. Végy egy ötletet arra, hogy a világnak, esetleg ha kisebben gondolkodsz, egy országnak hogyan legyen vége. Adj hozzá egy családi vagy szerelmi történetet minél több rázós helyzettel és könnyes drámával. Tömegpánikot ízlés szerint felfújva, vagy csipetnyi mennyiségben keverj bele. Voilá, kész is!
Sajnos pontosan ezt a jól megszokott sémát követték a 2012 alkotói, Roland Emmerich és Harald Kloser is. A filmet teljes egészében a Holnaputánhoz tudnám hasonlítani (igaz a katasztrófa más típusú), bár persze mondhatnék más példákat is. Mégis azért választanám ezt, mert látványában hasonlóan nagyszabású és modern. Gyönyörű képek, hihetetlen részletek, remek technikák finom alkalmazása. Ezzel semmi probléma nincs, csak ne lenne mellette ennyi nevetséges drámafokozó megszólalás.
A történet szerint a maják jóslatának megfelelően, 2012-ben a világ egy napkitörés miatt elpusztul. A legnagyobb államok vezetői összefognak és a legjobb tudósokkal együtt kidolgoznak egy tervet, hogy fennmaradjon az emberi faj. Mindemellett megismerjük Jackson Curtist, aki egy családi kirándulás alkalmával jön rá, hogy mi folyik az emberek háta mögött. Mindenáron megpróbálja megmenteni szeretteit, miközben a földrengéstől kezdve a cunamiig szinte minden természeti katasztrófát átvészelnek, ami valljuk be, némileg túlzás.
A színészeket dicséret illeti, hitelesen, remekül alakítják karaktereiket. John Cusack a tőle megszokott sármmal játssza a kicsit más világban élő, de azért szerető apát. Amanda Peet-et ezúttal érett anyai szerepben látjuk, ennek ellenére megőrizte azt a lazaságot, ami jellemző rá. Thandie Newton is feltűnik a filmben, az elnök lányának szimpatikus, nagyon emberi szerepében.