Kritika

Világváltások – Reality

A valóság és képzelet összemosódása, a szubjektív világtapasztalat ábrázolása vagy a patológiás realitástorzulás népszerű témái a filmnek, pontosan azért, mert egyben a formai kereteket és a képivilágot is drasztikusan meghatározzák. Ilyenkor jönnek általában a látványos megoldások és narratív bűvészkedések, és ezek sok esetben nagyon szimpatikusak is. A Realityben ellenben éppen az a nagyszerű, hogy a valóság eltűnése olyan észrevétlen, hogy mire a néző kapcsol, már a nyugtalanító végkifejletnél vagyunk. Azért, mert nincs egyetlen pont a filmben, ami az „átfordulást” megadná, és ezzel azt éri el, hogy kiderül, a valóság már a kezdetektől igen labilis.

Matteo Garrone előző filmjében, a Gomorrában is az egyik csúcspont volt az a rész, amikor a tévében egy hollywoodi sztár azt a ruhát viseli, amit előzőleg a maffia pénzelte varróüzemben látunk elkészülni. A Reality ezt a vonalat viszi tovább és tágítja egy teljes játékfilmmé, amelyben hangsúlyozottan megjelenik az átlagos kisember és a sztárvilág hierarchiája. Főszereplőnk, Luciano a család unszolására félig játékból, félig komolyan benevez a következő Big Brotherre, a meghallgatás után a férfi viszont csak a bekerülésre hajt, és szépen lassan egész életét a cél elérésének rendeli alá. A rendező ráadásul mindehhez karcos-kisrealista stílust használ, – amit már a Gomorránál is megszokhattunk tőle – mintha egy félprofi házivideót látnánk. Hangsúlyozom, mintha. Mert különben meg tökéletesen megszerkesztett és kivitelezett az egész mű.

A videóhatás elsősorban annak köszönhető, hogy a szereplőgárda nagy része amatőr, onnan származnak, vagy jól ismerik azt a közeget, ahol a film is játszódik, nevezetesen Nápolyt és környékét. A színészeknek így viszonylag könnyű dolguk van, mert önmagukat kell, hogy adják, a jellemekkel, helyzetekkel, viselkedésmódokkal együtt, ezek pedig hiteles környezetet és valódi drámaiságot alakítanak ki. „Utcán talált” emberek és „utcán talált” sorsok állnak tehát a központban, és ami ezzel együtt talán a legfontosabb, Garronenak újra az olasz mentalitásról és a helyi életről sikerült megmutatnia valamit. Mert az egész Reality ízig-vérig olasz, ez a történet valószínűleg el sem képzelhető máshol, vagy ha mégis, az már teljesen másmilyen lenne. A szereplők, a táj, a célok és lehetőségek, a kulturális háttér, a hagyományok mind alapvető meghatározói a filmnek. A videóhatás másik jelentős eszköze ellenben az az alkotói szándék, hogy a szereplőket mintegy csak lekövessék, és az ő mozgásaik koreografálják a film terét.

A fent leírtakkal szemben mégsem gondoljuk azt, hogy a Reality nem valami egyetemesen értelmezhető jelenséget ragadott meg. Bár a közeg jellemzően markáns és lokális, a felvetett problémák általános kérdéskört járnak be, mert a valóságshow-k és a média sztárvilága nem egyedi sajátosság. Itthonról nézve mégis kissé meglepő, milyen nagy celebek a Big Brother helyi változata, a Grande Fratello szereplői Olaszországban, még akkor is, ha tudjuk, hogy ez a show az egyik legsikeresebb tévés műsor az egész világon. Itthon mérsékelt az ünneplés, és minden felhajtás szinte rögtön el is csitul, de Garrone filmjét nézve azt látjuk, hogy az olasz résztvevőknek hollywoodi mértékű rajongás és igazi sztárcím jár. Ül otthon a nagycsalád és Big Brothert néz, a kisvárosban meg az a tiszteletben álló személy, aki bejut abba a műsorba, amelynek nyílt célja a kétes hírnév és a könnyű élet lehetőségének promotálása. A vidéki ember gazdasági helyzete ehhez elengedhetetlen adalék, ugyanis ez biztosítja a hátteret, amelyen a mindenáron való kitörés motivációja tartósan fennmaradhat. Ráadásul, aki egyszer nevezett, de nem jutott be, az nagyobb vesztes, mint az, aki soha meg sem próbálja. Lucianonak ezért létfontosságú, hogy készen álljon bármit megtenni, és ezért lesz az, hogy a valóság minden egyes jelét a bejutás lehetőségének torzításában észleli.

A finálé így amilyen kiábrándító, olyan elkerülhetetlen is. Luciano kénytelen feladni az egyik valóságot, hogy a másikban élhessen: a váltás feladás nélkül lehetetlen. Ez a pillanat viszont az egész filmben ott lebeg már a karneváli esküvőjelenttől és a hétköznapi életbe való „visszavedlés” montázsától kezdve a Cinecittába való látogatásig – és itt már azt is sejtjük, hová helyezi a rendező úgy egyetemesen a filmet is mint kvázi valóságábrázoló médiumot. Ezekben a szerep- vagy világváltásokban azonban az a legmeggyőzőbb, hogy Matteo Garrone kamerája mindig a bemutatásra koncentrál, kívül marad, de nem próbál meg ítéletet alkotni.

Fazekas Balázs

Fazekas Balázs pszichológus, újságíróként specializációja a filmek és a lélektan kapcsolódási pontjai, a pszichológiai jelenségek, elméletek filmes megjelenése, a művek mélylélektani-szimbolikus értelmezései.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!
WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com