Ami a briteknek David Attenborough, az a magyaroknak a Vízipók-csodapók. A hetvenes évek végén láthatólag fénykorát élte a tudományos ismeretterjesztés – míg előbbi a BBC sorozataival forradalmasította a műfajt, addig itthon a Pannónia filmstúdióban a rajzfilmbe oltott ismeretterjesztéssel kísérleteztek. És a kísérlet itt is, ott is sikeres volt – más léptékben persze.
Nyilván a gyerekmesébe oltott biológia nem éppen ugyanaz a műfaj, mint az Élő bolygó – de az biztos, hogy mindkettő nemzedékekbe égette bele az élővilág érdekességeit és a természet szeretetét.
A Vízipók-csodapók rajzolt világa ugyanis valójában csak háttér – a valóság háttere. Tényleg vannak vízipókok. És tényleg van légnadrágjuk. És tényleg levegőbuborékokat zárnak víz alatti hálójukba, amitől az tényleg úgy csillog, mint egy kristálypalota. A tegzeslárvák valóban a „legyezőjükkel” lélegeznek, a lótücsök meg szépen zenél, és nagy ritkán támad kedve repülésre.
Egyszóval itt minden igaz – az írója Kertész György volt, aki „főállásban” az ELTE Állatrendszertan Tanszékén kutatott…
A Vízipók-csodapóknak ez a része sokkal lenyűgözőbb, mint maga a mese. Az ugyanis nem éppen az erőssége… A történetek néhol erőltetettek (például mikor a két pókbarát olyan lények sztorijába vonódik bele, amihez alapvetően semmi közük), máskor meg csak meglehetősen laposak.
Van pár jól eltalált epizód, de ebből a szempontból a részek színvonala bizony eléggé hullámzó.
De kicsi gyerekek számára az izgalmas fordulatok hajszolása kifejezetten kontraproduktív lehet, az erőltetettséget meg minden valószínűség szerint észre sem veszik. Mint ahogy azt sem veszik észre, mennyit gazdagodnak a Vízipók-csodapók megnézésével: nemcsak ismeretekkel, hanem szép tanulságokkal is. Vízipók és barátja ugyanis nemcsak az állatok világáról mesélnek, hanem az emberiségről, sőt az emberségről is. Akármennyire is furcsán hangzik, de a kis pókok igazi humanisták.
Persze, a túlantropomorfizált állatok visszatetszőek lehetnek. De ennél a rajzfilmnél ez nem áll fenn. Szerintem azért nem, mert minden – a szereplők és a a bemutatott jelenségek, állati viselkedések is – olyan szinten stilizáltak, hogy túllépnek azon a határon, ahol már antropomorfizálásról beszélhetünk. Ez persze azt is jelenti, hogy a gyerekekben nem igazán tudatosul, hogy mi is az, amit ebből komolyan vehetnek, nem kikérdezhető biológiatudást kapnak – de hát pont ez a nagyszerű az egészben! Amit meseként néznek, annak alapja van a valóságban – és amikor legközelebb találkoznak az egyik „mesebeli” jószággal, vagy tanulnak róla az iskolában, olvasnak róla valahol, akkor megmoccan bennük, hogy
„jéé, erről már hallottam valahol”.
A ráismerés öröme, hogy milyen okos jelképekkel, áttétekkel jelenik meg a biológia a mesében, a felnőtt nézők öröme marad. Kell az is – mert az idősebb nézőknek azért ezen (meg persze a nosztalgián) kívül nem sokat nyújt még a digitálisan felújított Vízipók-csodapók sem. A háttérképek szépségére rá lehet persze csodálkozni (ez is olyan dolog, ami gyerekként nem tűnik fel), de meglehetősen statikusak mai szemmel nézve, még ha a digitális felújításnak köszönhetően tényleg ragyognak is.
A film egyébként a tévémese-sorozat első két évadának részeiből áll össze: 1983-ban kiválogattak pár epizódot ezekből, készítettek hozzájuk pár átvezető jelenetet, és így hozták mozis forgalmazásba. Ahogy az az ilyen „egészestésített” meséknél megszokott, ez meglehetősen látszik is rajta: nincs íve, elég hullámzó az epizódok érdekessége, ráadásul aki ismeri a sorozatot, sosem elégedett azzal, hogy melyik rész került be, hiszen x epizód helyett sokkal jobb lett volna az y…
Valóban, a Vízipók-csodapók „esti meseként” működött legjobban, manapság meg videómegosztón néznek ilyesmit a gyerekek – a filmváltozat arra jó, hogy a gyerek első filmélménye lehet. Erre a célra viszont szerintem sokkal alkalmasabb, mint a mai konkurencia legnagyobb része.
