Fókuszban Kritika

Tarantino mesekönyve – Volt egyszer egy… Hollywood

A Volt egyszer egy… Hollywood Quentin Tarantino eddigi legszemélyesebb, ugyanakkor legmélyebb és legösszetettebb mondanivalójú, összegző szándékú filmje.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy filmes korszak és stílus, amit Quentin Tarantino imád, és gyakorlatilag az összes saját filmjével is előtte tiszteleg. Kilencedik (tehát a tervek szerint az utolsó előtti) műve, a Volt egyszer egy… Hollywood az eddigi kalapemeléseknél egy lépéssel tovább megy, hiszen már nem csupán megidézi a lenézett és félig elfeledett hollywoodi B-filmek, kopott tévés és spagettiwesternek, klasszikus akció- és kalandfilmek stílusát, de a saját filmje is éppen ott és akkor játszódik, ahol és amikor ezek készültek, és népszerűségük tetőfokán álltak. A Volt egyszer egy… Hollywood egyenesen abba a boszorkánykonyhába vezet el, ahol azokat az ínyencségeket főzik ki, amelyek szeretetét Tarantino oly’ fáradhatatlanul igyekszik átadni a világnak.

Hollywood pedig furcsa hely. Egyszerre profán és hétköznapi, illetve elérhetetlen és kiismerhetetlen. Egy olyan mesevilág, amelynek talán nem is érdemes felfedni a titkait, hiszen amit a csillogó felszín alatt látunk, az inkább kiábrándító. Hollywood mindenekelőtt üres és vak, kényelmes és tunya: soha nem veszi észre, ami az orra előtt történik, lassan és ügyetlenül reagál a külvilág változásaira, ha megteszi egyáltalán. Ez pedig nemcsak a hatvanas évekre, a Volt egyszer egy… Hollywood jelenére igaz, hanem a harmincasokra is (amikor is Bonnie és Clyde a nyomorúságos déli államokban rabolt és gyilkolászott, Hollywoodban pedig habkönnyű screwball comedyk és a valóságtól elrugaszkodott, az alsóbb néprétegeket aligha reprezentáló filmek készülnek), és természetesen a jelenünkre is. 1969-ben egyszerre zajlott a vietnami háború, virágoztak a hippimozgalmak és ébredezett Charles Manson, de mindebből Hollywoodban semmi nem látszott. És éppen ez a groteszk anomália a Volt egyszer egy… Hollywood lényege:

ahogyan a valóság egymástól független rétegekre esik szét, az események szinkronicitása pedig bizarr összefonódásokat eredményez.

A Volt egyszer egy… Hollywood az egymásra hatásról és nem hatásról, az egymástól függően és függetlenül a másik mellett létezésről szól. A főszereplők mind olyan magánvalóságokban mozognak, amelyekben szinte semmi, vagy csak sablonos elképzeléseik vannak a párhuzamos világokról. Azonban a szálak – Tarantinóra jellemző lassú, hosszadalmas építkezés után – végül összefonódnak, ez pedig szükségszerűen kizökkenti a hősöket az álomvilágaikból.

Rick Dalton (Leonardo DiCaprio) kiégett és kiöregedett, alkoholista tévésztárként keservesen próbálja fenntartani a hollywoodi sztár imidzsét a lakóhelyével és életstílusával, miközben kaszkadőre (Brad Pitt) egy autósmozi mögötti lakókocsiban él, és konzervet eszik. Sharon Tate (Margot Robbie) a frissen berobbant sztárrendező, Roman Polanski feleségeként érkezik Hollywoodba, ahol angyalian derűs, gondtalan naivaként csodálkozik rá mindenre, ami szép (Hollywood aszinkronjára a valósághoz képest a legjobb példa a The Wrecking Crew című Tate-film, amelyből nem véletlenül látunk hosszú bejátszásokat). A Los Angeles peremén éldegélő Manson család privát valóságát pedig valószínűleg senkinek nem kell bemutatni. Nem csoda, hogy a fiatal hollywoodi üdvöskék tökéletes példáját szemelik ki az elpusztításra.

Tarantino lassanként azt fejti fel, hogy ez a szélsőségesen szétszakadozott és torz szűrőkön keresztül közvetített valóság mennyire fenntarthatatlan és veszélyes. Mint a filmben is elhangzik, a Manson család részben a szüntelenül a tévéből áradó erőszakkal indokolja a saját radikalizálódását, miközben egy egykori forgatási helyszínen, gyakorlatilag egy westerndíszletben élnek és mozognak (erre Robert Richardson operatőr beállításai is többször rájátszanak). Ezzel párhuzamosan – és ez már természetesen fikció, de ugyanennek a gondolatnak a továbbgördítése – Rick Dalton egyik ikonikus forgatási kelléke is átkerül a „valóságba”, szintén pusztító végeredménnyel. A Volt egyszer egy… Hollywood tehát azzal a kérdéssel szembesít, hogy mi a valóság, hol vannak a valóság és a fikció határai, illetve, hogy ami körülvesz minket, az a valóság-e egyáltalán, vagy egy burok, esetleg illúzió – az illúzió pedig, mint várható is, megtörhet, ha másik magánvalóságokkal ütközik.

A Volt egyszer egy… Hollywood egyszerre melankolikus és szatirikus film,

hiszen egy letűnőben lévő világot sirat, de közben képes nevetni önmagán. Rick Daltonék történetszála a Hollywoodon belüli átrendeződésről, új sztárok és trendek megjelenéséről szól, ami mellesleg tökéletesen rímel a mai „forrongó” állapotokra – ahogyan a magánvalóságok és csőlátás eluralkodása is (az alternatív tényektől a safe space-ekig). Sokatmondó például, hogy a Manson lányok közül többet nem egyszerűen feltörekvő fiatal sztárok (Dakota Fanning, Lena Dunham), hanem másodgenerációs színészek (Margaret Qualley, Maya Hawke, Harley Quinn Smith) játszanak – aláhúzva a nemzedékváltás és az új raj betörésének igényét a szüleik uralta világba.

Tarantino viszont nem adja olyan könnyen át a hatalmat az új generációnak: ehhez kell neki a bitangerős DiCaprio-Pitt páros. A Volt egyszer egy… Hollywood azért is mélyen személyes film, mert Tarantino itt az eddigieknél is látványosabban szolgáltathat igazságot a gyerekkori hőseinek: a noname, lenézett iparosokból igazi héroszokat csinál, akik nemcsak a saját reputációjukat emelhetik meg, de segíthetnek fenntartani a hollywoodi idill illúzióját is. Mint már oly sokszor, Tarantino itt is mellékszerepre ítélt figurákból csinál főszereplőket, akiket ráadásul a ma élő legmenőbb színészek játszanak el – természetesen istenien. Mint Tarantino nyilatkozta, a kiváló ripacs DiCaprio és a nevetségesen jóképű Pitt párosa „a legizgalmasabb sztárdinamikájú páros Robert Redford és Paul Newman óta”, ez pedig nem túlzás – mindketten a mostanában megszokott szerepkörük határain mozognak, és

játszva elviszik a hátukon a filmet.

A Volt egyszer egy… Hollywood lassan áll össze, bőven hagy időt hosszú hangulatfestő jeleneteknek, de hát ezek elengedhetetlenek a kontextushoz: az autózgatások a hihetetlenül aprólékosan kidolgozott díszletek között, a neonreklámok, filmplakátok, utcaképek egyvelege, a hosszú bejátszások fiktív és valós mozgóképekből és forgatásokról pontosan azt szolgálják, hogy megtudjuk, milyen is volt ez a Hollywood.

De vajon tényleg ilyen volt?

A cím ugyanis egyszerre sugall egy letűnt állapotot bemutatását és a meseszerűséget (a példakép Sergio Leone Volt egyszer egy Vadnyugatához és Volt egyszer egy Amerikájához hasonlóan). Tarantino szerint ilyen volt, vagy ilyennek kellett volna lennie 1969 Hollywoodjának, ez a két megközelítés pedig szétszálazhatatlan a filmben, kivált a rengeteg valós és fiktív referencia révén, amelyek egyenrangúan tarkítják a cselekményt – Tarantino még sohasem tobzódhatott annyira a hivatkozásokban, mint itt, ezek eredőjében. Létező és kitalált figurák, filmek, márkák sűrű kevercse a Volt egyszer egy… Hollywood, amelyben a fiktív Rick Dalton egyszerre tűnhet fel képzeletbeli, de valós minták alapján készült alkotásokban, tényleg létezett darabokban, ahogyan körülötte is valós színészek és kitaláltak keringenek.

Ráadásként Tarantino még önmagát is számtalanszor megidézi motívumok és technikai megvalósítások révén, így a Volt egyszer egy… Hollywood nemcsak személyes, hanem összegző szándékú magnum opus is. A mester a saját rajongóihoz szól, ám az „igazi” rajongóihoz – akik nemcsak a filmjei felszínét, az erőszakot, az öntörvényűségét, a káromkodást és a popkulturális referenciáit szeretik, hanem akik ugyanolyan mélyen odavannak a „tékás” filmekért, az elfeledett és soha vissza nem hozható kincsekért, a porból felemelhető értékekért, mint ő. Tarantino utolsó előtti filmje olyan magasra helyezi a lécet, hogy az már ijesztő: vajon mivel fogja ezt megugrani az utolsó alkalommal?

Gyöngyösi Lilla

Gyöngyösi Lilla

Gyöngyösi Lilla az ELTE irodalom- és kultúratudomány szakán végzett. Specializációja a szerzői film, a western és az intermedialitás. Újságíróként dolgozik több médiumnál. A Papírfény rovatot vezeti. gyongyosililla@filmtekercs.hu

FM ‘tekercs Podcast

 

Hirdetés

Hirdetés

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..