Hitler meghalt, de mi élünk – hangzik el a Volt egyszer egy Németországban, amely szokatlan módon tragikomikus hangnemben beszél a holokauszt-túlélő zsidók életlehetőségeiről.
Általában is igaz, hogy kevés film játszódik közvetlenül a második világháború után, de ezeknek is csak töredéke vizsgálja az újrakezdés lehetőségeit, a túlélők helyzetét Németországban. A klasszikusok után, mint a Németország a nulladik évben (Rossellini, 1947) vagy a Maria Braun házassága (Fassbinder, 1979) az utóbbi években gyarapodni látszik az ilyen filmek száma: itthon is bemutatták a Lorét és a Phoenix bárt. Ugyanakkor a felsorolt művek mindegyike súlyos társadalmi vagy magánéleti drámaként ábrázolja az elgyötört lakosság küzdelmeit – ellentétben a Volt egyszer egy Németországgal, amely humorral fűszerezi a szenvedésekkel teli múltat és jelent.
A német születésű, de régóta belga kötődésű rendező, Sam Garbarski a legtöbb filmjében keveri egymással a könnyed és a drámai hangvételt (Irina Palm), ahogyan az újrakezdés lehetőségei (Vijay és én) és a zsidóság önvizsgálata (A Rashevski tangó) is visszatérő elem az életművében. A Volt egyszer egy Németország összegzi ezeket a kézjegyeket, ugyanakkor a végeredmény a nemes szándékok ellenére elmarad Garbarski legjobb filmjeitől: a poszt-háborús tragikomédia kissé egyenetlen és döcögős, de közben nagyon szerethető darab lett. A Berlinalén bemutatkozó filmnek magyar kötődése is van, hiszen a dörzsölt magyar házaló apró, de emlékezetes karakterszerepében Mácsai Pál látható.
A Volt egyszer egy Németország az olyan életigenlő holokausztfilmek örököse, mint az Életvonat vagy Az élet szép – ugyanakkor azzal, hogy a történet időpontját a háború utánra helyezi, könnyfakasztás helyett némi keserű utóízt kapunk. A film Michel Bergmann két regényét gyúrja össze, így tulajdonképpen két szálon fut: a jelen (1946) Frankfurtjában egy maroknyi zsidó túlélő úgy próbál az Amerikába vándorláshoz pénzt szerezni, hogy fehérneművel házal a könnyen megvezethető özvegyeknél és magányos háziasszonyoknál. Eközben viszont a csapat vezetőjét, David Bermannt (Moritz Bleibtreu) egy csinos amerikai tiszt vallatja a háborúban játszott szerepéről és állítólagos náci kollaborációjáról. A Becstelen brigantyk ártalmatlan változatának is tekinthető visszaemlékezésekben alternatív történelmi kalandok bontakoznak ki:
vallomása szerint a mókamester Bermannt a koncentrációs táborban felkérték, hogy tanítsa meg Hitlert viccet mesélni, ő pedig arra használta fel a lehetőséget, hogy merényletet szervezzen a Führer ellen.
A film talán kicsit kimódolt és borítékolható fordulatokkal él (kapunk egy obligát romantikus epizódot, a csapat egyik tagja meghal, másikuk szerelmes lesz, harmadikuk végül a maradás mellett dönt), de közben sikerrel mutatja be a holokauszt-túlélők zavarodottságát, elveszettségét és túlélési stratégiáit a múltban és a jelenben egyaránt. Bermann vadregényes meséje mögött prózai tények húzódnak – társait eközben hol a bosszúvágy, hol a tehetetlenség és pénztelenség készteti meggondolatlan tettekre.
Mi tesz valakit bűnössé, felmenthető-e a morális felelősség alól, ha a saját túlélése érdekében cselekedett? Élhető-e Németország a zsidóság számára ennyi trauma után? Garbarski keserédes válaszokat kínál a nem elég gyakran feszegetett kérdésekre, miközben filmjének csípős és önironikus humora végig nagyon szórakoztató, humanizmusa pedig a megbocsátás mellett érvel.
