Kritika

Nem jár a piros pont – Vörös pont

Red Dot Netflix

A Netflix Vörös pont című svéd (pszicho)thrillerében a vakítóan fehér és riasztóan szikár hófödte északi tájak ellopják a showt a két főszereplő elől, akiket ugyan valaki valamiért igyekszik levadászni, de olyannyira jellegtelenek, hogy nehéz izgulni értük. Így pedig kapunk egy tét nélküli thrillert, amit még az egyébként értékelhető csavar ellenére is csak jóindulattal lehet (a szabados műfaji besorolással ellentétben) pszichothrillernek nevezni.

Alain Darborg filmje, a Vörös pont egy fiatal párt, Nadját (Nanna Blondell) és Davidet (Anastasios Soulis) követi, akik a közös jövőjüket tervezik. Ám másfél évvel a különös-romantikus lánykérés után a közös életük már kevésbé rózsás. Nadja orvosnak tanul, szabadidejében pedig a mosnivalókkal szenved egyedül, míg David reggeltől estig dolgozik, vagy ha nem, akkor Battlefielddel játszik. Aligha meglepő, hogy úgy tűnik, kettejük kapcsolata haldoklik. Nadja nem osztja meg a férjével azt sem, hogy terhes, és abban sem biztos, hogy szabad-e nekik egyáltalán gyereket vállalniuk. Csakhogy

a nő dilemmái mögött nem a szokásos párkapcsolati viták húzódnak, hanem egy szőnyeg alá söpört súlyos közös titok.

– aminek mibenlétét a történet ezen pontján még nem ismerjük. Egy nap David, megelégelve párkapcsolatuk szomorú helyzetét, elhatározza, hogy romantikus túrára (már ha létezik ez a fogalom) viszi elhanyagolt feleségét, hogy a kietlen, havas tájon, ahol közel s távol nincs rajtuk kívül senki más, a sarki fény és az éj leple alatt, a jéghidegben sátrazzanak. Már az odavezető úton is rossz ómenek sorával szembesülnek, de az idegtépő hátborzongatás akkor kezdődik, mikor a sátrukon egy fegyver irányzékaként szolgáló piros pont jelenik meg látszólag a semmiből. Amit aztán lövések követnek, majd pedig a végeláthatatlan menekülés és az élet-halál harc az átláthatatlan hóviharban, dacolva a faggyal és támadójukkal.

A képernyőn/vásznon keresztül is csontig hatoló hideg, a kies, hófehér, vakító tájak legalább annyi alkotásnak adtak már hátborzongató alapot, mint amennyi ennek épp az ellenkezőjét, a sötétséget és az attól való félelmet aknázta ki. A skandinávok előbbiben persze különösen az élen járnak, akik számára ez természetadta „díszlet”. Legyen szó akár Jo Nesbø Hóemberéről és annak filmadaptációjáról, a Tetovált lányról (és annak filmadaptációjáról), a Bordertown és a Deadwind című finn szériákról vagy a nagy sikerrel futó izlandi noir-sorozatról, a Trapped-ről. Sőt, ahogyan az a skandináv humorra oly jellemző, egy meglehetően fekete műfaji paródiát is alkottak ezekről a hóban-fagyban játszódó, borzongató alkotásokról az Eltűnés sorrendjében képében. A Red Dot is arra kíván alapozni, hogy

a két főszereplő kínjai, menekülése, élet-halál harca az átláthatatlan, kiismerhetetlen és ebből fakadóan rémisztő terepen zajlik,

és igyekszik kihasználni az elemekkel való dacolásban rejlő feszültséget és izgalomfaktort. Csakhogy ez önmagában – bár sok film jól bevált alkotóelemének bizonyult már – nem elég a jó thrillerhez.

De mégis mi a gond a Vörös ponttal? Leginkább a két főszereplő elképesztő jellegtelensége. És rögtön szögezzük is le, hogy nem a színészekkel van baj, ők hozzák azt, amit vártak tőlük. Riadtak, amikor arra van szükség, és kellőképpen elszántak vagy éppen kétségbeesettek, ha éppen az kell. A probléma magával Nadja és David figurájával van. Mindketten fakó karakterek, akik csak asszisztálnak ahhoz, hogy a vadászat-menekülés megtörténhessen és pusztán az alaphelyzetből (a hóviharos átláthatatlanság természetes feszültségkeltő hatásából) adódik mindaz, ami miatt nézőként lehet izgulni, de egy pillanatig sem a szereplők iránt érzett aggodalom okán. Nehéz szurkolni nekik, de ellenük is; teljes nihillel és érdektelenséggel viseltettem irántuk, és, nagyon érzéketlenül fogalmazva, azt éreztem,

bármi lesz is, végül is nem kár értük. Mindegy, hogy élnek vagy halnak.

Ez a fajta (vélhetően nem szándékos) elidegenítő hatás, ami a gyengén megírt karakterekből fakad, azt eredményezi, hogy a néző a teljesen semleges szereplők szenvedéseinek teljesen semleges elszenvedője lesz. A karakterek üressége és kidolgozatlansága pedig különösen komoly hiba egy olyan filmben, ami az elsőtől az utolsó pillanatig ugyanazt a két embert követi és helyezi középpontba. Ez egy klasszikusan olyan recept, amiből a profin fényképezett környezet és minden paráztató effekt bevetése ellenére is nagy eséllyel egy igazán tét nélküli thriller születik.

Van viszont a Vörös pontban egy, már az első percektől előkészített fordulat, ami éppen a filmnek pont azon pontján bontakozik ki, amikor már tényleg nagy szükségünk van rá. Jókor jött tehát az a csavar, és muszáj is volt neki eljönnie, pusztán a menekülés-idegőrlés mezsgyéjét követve ugyanis a Vörös pont egy nehezen minősíthető film lenne.

És ez a pont egyúttal az, ami életet lehel a történetbe (csak sajnos későn),

és amelynek következtében feltárul előttünk végre egy olyan karakter, aki – a főszereplőkkel ellentétben – már sokkal inkább valamirevaló. Összetett, bosszú által vezérelt, lehet vele azonosulni (is), ugyanakkor erőteljes ellenszenvet (is) érezhetünk iránta. A nézőn múlik, hogy vagy-vagy, vagy pedig is-is. Érdekes kérdés persze, hogy mennyiben javíthatja fel egy film összképét az, ha egy órányi, semmilyen szempontból nem kimagasló jelenetek sora után történik valami, ami, visszagondolva az előtte eltelt játékidőre, más színben tünteti fel a történteket. Akármi is erre a néző egyéni válasza, attól még nem bocsátható meg egykönnyen a Vörös pont első, ha nem is siralmas, de üres egy órája.

Németh Míra

Németh Míra 2019-ben csatlakozott a Filmtekercs csapatához. Miután látta az Amélie csodálatos élete című filmet, 12 évesen döntött úgy, hogy filmekkel akar foglalkozni. Azóta „mindenevő”: szerzői filmeket, blockbustereket, dokumentumfilmeket egyaránt szívesen fogyaszt, különösen kedveli a sajátos rendezői szemléletet, az abszurd humort és a társadalomkritikát a filmekben.

WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com