Kritika

Elég kemény A tetovált lány kanadai húga – Vörös szobák

Pascal Plante thrillere ugyan karaktereiben és fordulataiban hagyhat egy kis kívánnivalót maga után, a Vörös szobák így is egy lebilincselően feszült, stílusos és erőteljes alkotás.

Snuff film: olyan állítólagos filmalkotások, amelyek a szereplők valódi, erőszakos halálát jelenítik meg. Nem véletlenül használom az állítólagos szót. Hiszen dacára annak, hogy a snuff fogalma először a ’70-es években robbant be a köztudatba, a mai napig nincs tudomásunk arról, hogy valóban létezne igazi, autentikus snuff film. Persze az interneten számos olyan videófelvétel érhető el, amelyeken valódi emberek halála van rögzítve.

Ám a rögzített balesetek, a háborús felvételek vagy a terroristák/tömeggyilkosok videói nem felelnek meg a snuff film definíciójának. Annak lényege ugyanis nem pusztán az, hogy valódi halálesetet örökít meg, hanem, hogy az alkotók a kínzást/gyilkosságot kifejezetten a profitszerzés céljából követik el. Azaz utána fű alatt, titokban, de forgalmazzák és értékesítik a filmet. Joel Schumacher 1999-es 8 milliméter című rendezésében Nicolas Cage is egy snuff filmet hajkurász.

Pascal Plante nálunk a Cinefest keretében debütáló, Vörös szobák című filmje pedig kicsit a 8 milliméter internetkorszakos változata.

A címadó vörös szobák ugyanis a snuff film dark webes felélesztése. Állítólag az internet legsötétebb, az átlag felhasználó számára nem elérhető/könnyen megtalálható bugyraiban vannak olyan szerverek, ahol emberek megkínzásáról és megöléséről készített videókat streamelnek élőben, és kínálnak eladásra. Ám csak úgy, mint a klasszikus snuff filmeknél, a valódi vörös szobák tényleges létezésére sincsen egyelőre konkrét bizonyíték.

Kelly-Anne (Juliette Gariépy) sikeres modell, és tehetséges online póker játékos. Illetve megszállottja a nagy vihart kavaró Chevalier ügynek. Ludovic Chevalier (Maxwell McCabe-Lokos) a vád szerint elrabolt három, tinédzser lányt, akiknek aztán a brutális megkínzását és meggyilkolását videóra vette, és a dark weben terjesztette. Kelly-Anne megszállottan követi az ügy minden fejleményét, és jelen van az összes tárgyalási napon. Ott ismerkedik meg a Chevalier rajongó Clementine-nal (Laurie Babin), aki minden bizonyíték ellenére váltig hisz a férfi ártatlanságában. Kelly-Anne befogadja magához a tárgyalások között hajléktalanként tengődő lányt. Hogy aztán részben az ő hatására, részben pedig a saját, sötét impulzusai eredményeként egyre mélyebbre süllyedjen a dark web nyúlüregébe.

A Vörös szobák megközelítése bizonyos mértékben formabontó.

A legtöbb sorozatgyilkosos krimi/thriller az elkövető, a nyomozó (vagy esetleg a közvetlen érintett, áldozat) szemszögéből meséli el az ügyet. Ezzel szemben Plante egy, a gyilkosságokhoz személyes szálakkal nem kötődő megfigyelőt tesz meg főszereplőnek. A Vörös szobák fő fókusza ezért elsősorban nem a tárgyalótermi drámára, vagy a gyilkos utáni hajszára helyeződik, hanem hogy bevigyen minket egy “sorozatgyilkos groupie” érzelmi és gondolati világába.  Kár, hogy a film pont ebben a szegmensben nem tud annyira elmélyedni, és izgalmas vagy érdekes megfejtésekkel szolgálni. A főszereplőnő Kelly-Anne ugyanis a film nagy részében végig rejtély marad. A motivációi hogy igazából mit miért csinál végig homályosak.  

Pedig a téma roppant erős és aktuális. A sorozatgyilkos kultusz ugyanis már a 20. században is létező jelenség volt (lásd: Charles Manson rajongói), ami az internet korszakában csak felerősödött.

Így nem csak az az érdekes kérdés, hogy mi vonz fiatal nőket arra, hogy a legszörnyűbb bűnöket elkövető embereket sztároljanak?

Hanem az is, hogy azzal, hogy ezek az ügyek a bulvársajtó fő témái és hatásvadász Netflix sorozatok alapanyagai, amiket napi szinten fogyasztunk, vajon mennyire tompulunk el? Nem válunk-e egyre érzéktelenebbé az erőszak és a brutalitás hatására?

Kelly-Anne és Clementine a filmben igazából ezeknek a kérdéseknek a megszemélyesülései. Utóbbi a tipikus fanatikus, aki képes még az egyértelmű bizonyítékokat is kimagyarázni. Aki még a tévében is képes harsányan a védelmébe venni az ország leggyűlöltebb emberét.  Kelly-Anne szöges ellentéte neki: magának való, érzelemmentes, szinte robotszerűen merev megfigyelője az eseményeknek. Ő igazából sosem mondja ki, hogy szurkolna-e Chevalier ártatlanságának. Sokkal inkább úgy tűnik, hogy egyszerűen valamiféle olyan ingert keres, ami képes még erőteljes érzelmi hatást gyakorolni rá.

Juliette Gariépy pedig egyenesen uralja a vásznat ebben a visszafogott eszköztárat igénylő szerepben.

Kelly-Anne figurája leginkább A tetovált lány címszereplőjéhez hasonlít.  Azzal a kardinális különbséggel, hogy igazán a film végén sem ismerjük meg jobban, mint az elején. A Vörös szobák kicsit olyan, mintha egy amúgy egészen remek skandináv krimi sorozat középső része lenne. Ahol már nem kell bemutatni a főhőst, mert az olvasó már ismeri a korábbi könyvekből. Illetve, ami kicsit hiányzik a filmből, az egy erősebb csavar, ami Stieg Larsson műveihez hasonlóan új, érdemi kontextust tudna adni az addig látottaknak.

Másfelől azonban sokáig működik a rejtélyesség. Plante remekül építi és fokozza a feszültséget.

Mint thriller a Vörös szobák egyedi megközelítésű, vizuálisan és zeneileg egyaránt erőteljes alkotás.

Miközben meglehetősen torokszorító témával foglalkozik, sosem lesz öncélúan brutális. Egészen bravúros, hogy Plante úgy képes érzékeltetni a vörös szobák áldozatainak elképesztő szenvedéseit, hogy valójában nem is mutatja meg őket.

A rendező nagyszerűen teremt meg rideg és kíméletlen atmoszférát, ami tökéletesen illeszkedik a főhőse karakteréhez. Mindeközben a Vörös szobák a maga ridegségében is egy kifejezetten elegáns film. Plante filmjének Kanadája ugyanis nem azzal a barátságos vagy parodisztikus miliővel bír, ahogy azt a hollywoodi filmekből megszokhattuk. Itt nem köszön előre a lovas rendőr, és nem kér bocsánatot az áldozat. A Vörös szobák világa sokkal inkább idézi a skandináv thrillerek hangulatát. Rideg és érzelemmentes.

Ebben a Kanadában a szürkés színek és a modern, geometrikus formákra tagolt, kényelmetlenül steril épületek dominálnak.

Sötét sikátorok, ahol senkinek nem szúr szemet, hogy a hősnők hajléktalanként alszanak. Illetve fenyegetően a néző fölé tornyosuló, üveg-fém felhőkarcolók. Ez a látvány pedig csak még nyomasztóbb lesz Dominique Plante bombasztikus zenéjétől és a szokatlan kameraszögektől.

Mindezen külsőségek pedig tökéletesen rímelnek a főhősnőre, aki csak úgy, mint a lakás, ahol lakik: kívülről, esztétikailag tökéletes. Ám ha közelebb megyünk, látjuk, hogy belülről fájóan hiányzik valami. Valami melegség, valami fény, valami érzelem. A kontraszt közte és Clementine között egészen zavarba ejtő. Utóbbi ugyan harcos védője a vádlottnak, mégis képes lesz átértékelni az álláspontját. Érzelmileg hatnak rá az események. Kelly-Anne-re viszont láthatóan nem. Bár szeretné. Sőt, az internet legmocskosabb zugaiig is hajlandó lenne elmenni, csak azért, hogy valamit érezhessen. Plante valahol az ő karakterén keresztül reagál napjaink nézőjére, akit már annyi inger ér, hogy egyre durvább és durvább élményekre van szüksége a kívánt katarzis elérésére.

A Vörös szobák technikai kivitelezésében, színészeiben és atmoszférájában egyaránt egy baromi erős thriller. Talán az elmúlt évek egyik legjobbja is a műfajban. Sajnos azonban mind rejtélyében, mind pedig karaktereiben és témában pont annyira van alulírva, hogy végül igazán hatásos katarzis nélkül érjen véget. Ám egészen addig székbeszögező élmény.

A Vörös szobák című filmet a 2023-as Cinefesten láttuk. Április 18-tól országos moziforgalmazásban látható.

Pongrácz Máté

Pongrácz Máté a Budapest Corvinus Egyetem Szociológia szakán végzett. A műfaji filmek nagy kedvelője és az elfedett, obskúrus, de értékes darabok felkutatója. A szerzői trash védnöke és Zardoz hírnöke.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!
WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com