Feszült és szexi kémthrillert ígért a Vörös veréb, helyette totálisan érdektelen és üres akciófilmet kaptunk Jennifer Lawrence és Joel Edgerton főszereplésével. De legalább Magyarország jól vizsgázott!
Jason Matthews bestseller kémregényét több ponton lehet támadni – ezt annak idején meg is tettem –, de azzal nem vádolható, hogy ne lenne izgalmas. Az ex-CIA-s író a hollywoodi forgatókönyvírásban is használt cliffhangeres trükköt alkalmazza, amit a ponyvairodalomban Dan Brown járatott csúcsra. Mivel a Vörös veréb-regény minden fejezete drámai tetőponton zárul, a könyv könnyen olvastatja magát, le sem lehet tenni. Szimpatikus hősök, ravasz cselekmény, aktuális világpolitikai helyzetjelentés. Könnyű sikert ígérő kiindulópont egy film számára!
Ezért is meglepő, hogy Francis Lawrence (Az éhezők viadala utolsó három részének rendezője) és Justin Haythe (Az egészség ellenszere és A magányos lovas kevésbé sikeres forgatókönyvírója) mindebből semmit nem tudott átadni a vásznon. Az ígéretes, két szálat dinamikusan váltogató kezdet után a Vörös veréb tökéletesen érdektelenné és üressé válik: a karakterek megközelíthetetlenül idegenek maradnak, a film nélkülözi a kémkedés mindenféle izgalmát, a pikáns erotikát, de még a merész politikai vonalat is. Egyedül a kínzásjelenetek indokolják a 18+-os besorolást, ezeket leszámítva a Vörös veréb színtelen-szagtalan marad.
A Vörös veréb-sztori lényege, hogy az orosz Dominyika Jegorova, a profi balett-táncosnő lesérül, ezért (hírszerző nagybátyja visszautasíthatatlan ajánlatának engedve) egy elit központban olyan kémmé képzik ki, aki a testével manipulálja az áldozatokat. Ez természetesen temérdek fülledt jelenetet eredményez a regényben: Dominyika bárkit elbűvöl, legyen szó csoporttársról, csoporttársnőről, kollégáról vagy a kiszemelt célpontjáról. A filmben azonban elvétve találunk csak ilyen jeleneteket – de azok is hol maradnak a tavalyi Atomszőke vadító leszbikus románcától?
Ám ez csak a kezdet. Dominyika életébe ugyanis az hozza az igazi drámát, hogy beleszeret a CIA ügynökébe, akiből csupán információt kellene kiszednie az orosz tégláról – Nate-nek pedig be kellene szerveznie a lányt. A szimpátia kölcsönös, de vajon megbízhatnak egymásban? Ki kit ver át, mi látszat és mi igazság? Kihez hű egy kettős ügynök? Meddig lehet tettetni az érzelmeket, el lehet-e hitetni egy valódi érzésről, hogy csupán munkaköri kötelesség és fordítva? Megannyi izgalmas dilemma a regényben – amiből a film semmit nem ad át. Sem az elsöprő szenvedélyt nem képes érzékeltetni, ami oldalak felett állóvá emeli a két hőst, sem a játszma roppant kockázatát. Talán túlzás, hogy Joel Edgerton és Jennifer Lawrence között semmi kémia nincs, ám az bizonyos, hogy nem elég szexi, amit művelnek – pedig a történet szerint Dominyika Nate-tel élvezi először a szexet.
Az „egy ágyban az ellenséggel” sosem volt még ilyen unalmas.
A film további gyávasága, hogy negligálja a világpolitikai kitekintést. Matthews meglehetősen merészen Putyint tette meg az egyik mellékszereplőnek (más kérdés, hogy ez inkább komikus pillanatokat eredményezett a regényben). Azaz Dominyika és Nate története globális tétet kapott, a világhatalmak rivalizálása, látszatszövetségei és bizalmatlansága paranoid köddel vonta be az egyének szintjén is drámai sztorit. Ezzel szemben Lawrence adaptációjáról eleinte még olyan hírek is felröppentek, hogy a csípős áthallások elkerülése végett a hidegháború idejére helyezi a cselekmény időpontját – ez végül nem történt meg, azonban a jelenhez horgonyzó kellékek, utalások minimalizálásával furcsán időn kívülivé, ezáltal tét nélkülivé vált az eredetileg ízig-vérig jelenidejű Vörös veréb.
Az orosz vezérkart alakító Jeremy Irons, Ciarán Hinds és Matthias Schoenaerts csak a tehetségüket vesztegetik a filmben: hiába igyekeznek, képtelenek elhitetni, hogy itt valóban súlyos államügyekről van szó. És mivel a figurák is idegenek maradnak, személyes vonatkozásaikban sem tudtam átérezni az események lehetséges súlyát. Végső csapásként a film még a történet befejezését is optimistára hangolta: a világ igazságtalanságának újabb bizonyítéka helyett a jogos bosszú érvényesül.
Furcsa ez a történet egy olyan korban, amely a nők önrendelkezését és erejét hirdeti:
egy kvázi-szuperhős kémnő, aki a vitathatatlan intelligenciája mellett a testi csábítást használja az állam szolgálatában. Ugyan a Vörös veréb embertelennek mutatja be Dominyika kiképzését és feladatkörét, azzal, hogy a szakmája legjobbjának állítja be, mégis elismeri ezt a felállást. Érdekes ugyanakkor, hogy a regény – a politikai szálak valószerűségét ellensúlyozva – alkalmas kiindulópont lett volna arra is, hogy a film tényleg természetfeletti képességűnek mutassa be hősét. Matthews-nál ugyanis Dominyika a szinesztézia képességét birtokolja, azaz jellegzetes színeket társít a zenei hangokhoz és az emberekhez. Az elképzelés ugyan papíron meglehetősen valószerűtlennek és elrugaszkodottnak hat, filmen elképesztő vizuális orgiát eredményezhetett volna, ha felvállalják – de nem tették.
Bár ez a világ többi részén érdektelen adalék, magyar nézőként mégsem mehetünk el amellett, hogy a filmet itthon forgatták. És szerencsére a Vörös veréb hazai vonatkozásaival semmi baj nincs: a magyar epizódszereplők szépen helytállnak, a forgatási helyszínek egyediek, látványosak és működőképesek, váratlan poénként pedig még egy Lokált olvasó bácsi is feltűnik az egyik jelenetben. (Mellesleg a könyv cselekményének helyszínét is megváltoztatták, hogy Budapest önmagát alakíthassa a filmben.) Kár, hogy újabb rosszul sikerült filmnek ad otthont a főváros – a Vörös veréb várhatóan hamar eltűnik a süllyesztőben, így az országimázson nem sokat lendíthet a magát újabban már magyarnak is valló Jennifer Lawrence.
