Kritika

Vörösbor egy rúzsfoltos kávésbögréből – Eileen

Eileen-Anne-Hathaway-Thomasin-McKenzie

Latyakos karácsony, egy szürke titkárnő és egy nagyvárosi pszichológus között kibontakozó viszony – az Eileen egyszerre egy lepukkant Carol-variáció és egy furcsa lány bűnügyi történetbe ágyazott kitörési kísérlete.

Karácsony egy kisvárosban, barna szemcsés színvilág, az előző évszázad kiskosztümjei, egy barna kisegér és egy szőke dáma románca – William Oldroyd második nagyjátékfilmjét, az Eileent elnézve akár Todd Haynes Caroljában is érezhetnénk magunkat. Az Ottessa Moshfegh 2015-ös azonos című regényén alapuló film azonban leszbikus szerelmi történet helyett közelebb áll Patricia Highsmith írónő (A tehetséges Mr. Ripley, Mélyvíz, Carol, Idegenek a vonaton) bűnügyies indíttatású, a bűnbe involválódó átlagember lelki deformációit vizsgáló regényeinek hangulatához. Ezt vetíti előre már az Eileen nyitánya is: a bűnügyi ponyvák borítóit idéző, a hatvanas évek színvilágában pompázó feliratokkal és a feszülten cicergő jazzaláfestéssel.

A történet ismerős: egy szürke kisvárosban élő fiatal lány stabil családi háttér hiányában jobb életről, kalandokról és izgalmakról álmodik, míg egy nap találkozik valakivel, aki a vágyott szabadságot képviselve hirtelen fenekestül felforgatja egyhangú hétköznapjait. A címszereplőnk, Eileen (Thomasin McKenzie) egy massachusettsi kisvárosban tengeti életét, ahol mindenki zsibbadt a hidegtől és ideges az elfojtott érzelmektől. A huszonéves lány alkoholista apjával él, napközben titkárnőként dolgozik a fiatalkorúak börtönében, és egyetlen szórakozása, hogy a fogvatartottakat kukkolja, és jobbhíján egyetlen korban hozzá közelálló munkatársáról ábrándozik. Az Eileen időt szán arra, hogy alaposan megismerjük főszereplőnk életritmusát, hogy megértsük, micsoda sokk számára, amikor az új börtönpszichológus (Anne Hathaway) érkezésével ez a monoton napi rutin felborul, összekavarodik.

Anne Hathaway nemcsak Eileent babonázza meg, de a nézőt is.

Ebben a lepukkant kisvárosban valóságos Hitchcock-szőkeként hat tip-top kiskosztümjeivel, tűzpiros autójával. Egy igazi massachusettsi Marilyn Monroe. Rebecca megjelenésével Eileen élete hirtelen izgalommal telik meg, túlfűtött vágyai testet öltenek – olyan rajongással viseltetik a nő iránt, amire igazán csak egy tinédzserlány lehet képes.

Eileen maga se tudja talán eldönteni, mit is akar igazán: Rebecca legjobb barátnőjének lenni, Rebecca szeretőjének lenni, vagy egész egyszerűen Rebeccának lenni.

Ahogy a nő megosztja a mindenre fogékony fiatal lánnyal levetkőzhetetlen rossz szokásait, titkos szenvedélyeit, Eileen követendő példaként sorra kipróbálja őket: fuldokolva szívja a tűzhelyen meggyújtott cigarettáját, a saját hányásában fetrengve ébred egy átmulatott éjszaka után, annyi cukrot önt a kávéjába, hogy valamelyest élvezhetővé tegye, hogy már szinte több a csészében a cukor, mint a kávé.

Eileen-Thomasin-McKenzie

Az Eileen azonban nem egy inspiráló női történet, ahol a naiv, vágyait elfojtó hősnő végre kitör az őt gúsba kötő közegéből, és elmenekülve új életet kezd. Persze, tulajdonképpen az erre irányuló lépéseket látjuk megtörténni. És persze, szurkolunk neki, hogy sikerüljön megvalósítani önmagát. De nem azért, mert megkedveltük a lányt. Kifejezetten közel se kerül hozzánk, a film ugyanis elhagyja a könyv egyes szám első szeméjű belső monológjait, így csak a felvillanó tudati képekből következtethetünk rá, milyen élénk belső világa van a látszólag üveges tekintetű, beszürkült lánynak. Legfeljebb csak azért szorítunk neki, hogy képes legyen a sarkára állni és megélni a vágyait, mert olyan nyomasztó ez a barnás félhomályba borult, koszos, fakó kisvárosi közeg, hogy mi magunk is legszívesebben menekülnénk belőle,

számunkra is felüdülést hoz a csinos és ragyogó Anne Hathaway megjelenése.

Bár minden mellékszereplő telitalálatnak bizonyul, mégis minden kétséget kizáróan Thomasin McKenzie viszi a hátán a filmet. Az ifjú színésznő az Utolsó éjszaka a Sohóban során ugyan már bizonyíthatta, milyen jól állnak neki a hatvanas évek szőke dívái után vágyakozó naivák, az Eileen azonban még Edgar Wright nosztalgia-lázálmánál is több játékteret biztosít számára.

Ritka ugyanis, hogy ilyen csinos fiatal színésznők lehetőséget kapjanak magányos, láthatatlan és visszataszító kívülállókká, igazi Travis Bickle-kké válni.

Eileen, még ha kissé túlzásnak hangzik is, olyan, mint a hetvenes évek koszos, magányos, furcsa férfihősei, akiket még antihősöknek is nehéz nevezni, hiszen se nem hősök, se nem rosszabbak vagy gonoszabbak az őket körülvevő sivár és kiábrándító közegnél. Olyan kívülálló, aki még csak kitűnni se képes, inkább csak nem illik tökéletesen bele az őt körülvevő világba. Eileen saját apja is egy részeg pillanatában (nem mintha lenne egyáltalán nem részeg pillanata, Shea Whigham nagyon hiteles a felesége halála utáni fájdalmát italba fojtó, a lánya irányába nagyrészt érdektelen egykori rendőr szerepében) lánya szemébe mondja, hogy Eileen nem olyan fajta ember, aki egyszer még sokra viszi. Nem egy főszereplő alkat. Egy mellékszereplő csupán, aki csak azért él, hogy kitöltse a teret, hogy statiszta legyen más, izgalmasabb emberek életének filmjében.

Eileen-Anne-Hathaway

A pszichoszexuális furcsaságok, Eileen bizarr kis szokásai, ahogy szinte csillapíthatatlan és kontrollálhatatlan vágyakozással tekint börtönőr munkatársára, ahogy alakja megőrzése érdekében az elmajszolt édességeket visszaköpi zacskójukba, ahogy enyelgő párok után leskelődik, ahogy Rebecca kabátját szagolgatja – kellemetlen nézni, mégse tudja az ember levenni róla a tekintetét. Mintha ugyanúgy meglesnénk Eileent, ahogy ő leskelődik mindenki után. Mindezek azonban a Rebeccával való, bekategorizálhatatlan viszony kibontakozásával – barátság? esetleg annál több? vagy kevesebb? – sajnos fokozatosan alábbhagynak. Pedig a nyitó képsorok még egy merészebb film irányába mutattak, azonban

ezek nélkül az apró, de felkavaró részletek nélkül nehéz kiemelkednie az Eileen-nek a kellemes középszerből.

Nem segít ezen az utolsó felvonás indokolatlansága sem: váratlanságával ugyan képes felkavarni a csak apró hullámokat vető, poshadt massachusettsi állóvizet, de a megalapozatlanságából fakadó döbbenet csak rövid időre ébreszt valamiféle izgalmat a befogadóban. Annál erősebb viszont az érdektelenségbe fulladó értetlenség, ami könnyen ki is zökkenthet a film jól felépített világából. Ráadásul az egyik elítélt fiú ügye körüli bonyodalmakra helyeződő hangsúllyal a két nő között lassan kibontakozó viszony alakulásának bizsergető, várakozással teli izgalma is szertefoszlik.

Az Eileen valódi erőssége nem a történetmesélés, sokkal inkább az

apró részletekből összeálló, szinte tapintható, nem is, szagolható atmoszféra.

A kilátástalanság, a kisszerűségbe beletörődés atmoszférája. Az egész filmet áthatja egyfajta lepukkantság. A másnapi kócos haj és elmosódott smink, az olcsó bor, a hamutálban füstölgő, rúzsfoltos cigarettacsikkek. Annak ellenére, hogy nem a leghívogatóbb közeg, mégis jól esik belehelyezkedni, követni Thomasin McKenzie-t a szabadság felé vezető bizarr pszichoszexualitással kikövezett, nikotintól és koffeintől sárga köves úton.

Nagy Eszter

Nagy Eszter az ELTE filmtudomány mesterszakán diplomázott 2023-ban. Fő kutatási területe a kortárs magyar film, érdeklődési köre a musicalektől kezdve a gótikán és a film noirokon át egészen Bergmanig terjed - illetve még azon is túl.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!
WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com