Kritika

Egy örvénylő WC minden mocska – Vortex

A Vortex hamisítatlan Gaspar Noé-film, mégis visszafogottabb, mint a rendező korábbi fizikai atrocitásai. Az erőszak és a szex helyett ezúttal az elkerülhetetlen halál kerül fókuszba, így a sokkhatás is alattomosan éri a nézőt.

Noé filmjeiben mindig van valami felforgató, akár a tartalomról, akár a formáról van szó. A határátlépések nemcsak társadalmi tabuk feszegetését jelentik, hanem szokatlan, figyelemfelkeltő stilisztikai eszközök használatában is megnyilvánulnak. Míg Noé első, ’90-es és 2000-es években forgatott filmjei mindkét területen szélsőségesen radikálisak és gyomorforgatóak voltak, kortárs alkotásai a látványos fizikai brutalitástól és nyersességtől fokozatosan a traumatikus pszichés élmények megmutatása felé tolódtak, miközben (formailag ugyan kevésbé szélsőségesen radikális módon, de) mégis látványorientáltak maradtak.

A Vortex tehát a Szerelem, a Lépj az ürességbe és – társadalmi allegóriaként való értelmezhetősége ellenére is – az Extázis nyomát követi. Tematikus értelemben vett kisebb látószöge, karakterközpontú drámája, szubjektív hangvétele és a pszichés működések iránti érdeklődése miatt visszafogottabb, de hatásosabb drámát képes megjeleníteni.

A gyomrost ezúttal nem a kirobbanó erőszak, hanem a lappangó érzelmi hatás viszi be.

Ha most nagyvonalúan eltekintünk az émelygéstől és hányingertől, Noé filmjei minimum szívrohamot és epilepsziás rohamot váltanak ki párhuzamosan (már amennyire ez elképzelhető fiziológiailag). A francia provokatőr nem hagyja nézőjét csendben elmélkedni; feszengést, kellemetlenséget, közvetlen zsigeri hatást próbál elérni. Ennek célja a felrázás és a figyelemfelkeltés, következményként pedig a tettvágy felébresztése. A jó francia hagyományokhoz híven nála a mozi eszköz az esztétikum forradalmasítására, a film egyfajta társadalomformáló politikai kiáltvány. Ez az attitűd valóban szokatlan és egyedi műveket termelt ki az évek során, de az ötletszerű koncepciók játékfilm hosszúságban való kibontása a túlzott kimódoltság miatt gyakran vált fárasztóvá. A filmek rigiditása ráadásul sokszor érzelmileg üressé, tartalmatlan bűvésztrükké tette a grandiózus vállalásokat, melyben egy monomániás, szadista direktor fényezi önmagát.

A Vortex viszont azért érdekes vállalkozás, mert úgy tud Noé-film lenni, hogy a fenti zsákutcákat elkerüli. Pont ezért megkockáztatom, hogy a Vortex Noé eddigi legjobb munkája.

A Vortex – mint Noé lényegében mindegyik alkotása – a kontrollvesztettség reménytelen állapotáról szól. Legyen szó akár az idő kíméletlen folyamáról, az ösztönök kényszerítő erejéről vagy a társadalmi kötöttségekről, Noé szereplői egytől egyig lélekölő traumáknak és egzisztenciális szükségszerűségeknek vannak alávetve, amelyek irányítására kevés lehetőségük akad.

A Vortexben ez a feltartóztathatatlan erő az öregedés.

Az idős értelmiségi házaspár (aminek férfi tagját a rendező Dario Argento alakítja) magányosan éldegél belvárosi lakásában. A férfi még túlkorosan is az álom és film kapcsolatát taglaló könyvet tervez írni, a nő (Françoise Lebrun) pedig visszavonult pszichiáter, de már mindketten érezhetően túl vannak életük delén. Egyetlen igazi feladatuk az élettől való búcsú lenne. A nő valójában már a mentális hanyatlás előrehaladott tüneteit mutatja: tanácstalanul bolyong a lakásban, eltéved a boltok labirintusaiban, néha nem ismeri meg a férjét sem. A Vortex a kibontakozó történésekben (pontosabban a tehetetlenségben) a demencia poklát és az élet elengedésének nehézségit vázolja fel.

A film a gyászról és halálról szóló rádióbeszélgetéssel indul, miközben az idős pár napkezdő rutinját látjuk, és a dicstelen, a felmagasztosulás nélküli valós halállal ér véget. A tudósok és értelmiségiek elemelt, racionális okfejtése a temetkezés és gyász kulturális és pszichológiailag elengedhetetlen folyamatáról éles ellentétben áll a halál nyomorúságos beteljesülésével.

Ez Noé depresszív, szélsőségesen pesszimista elképzelése az emberi létről, ami számára az értelmetlen káosz maga. A Vortex ezért szenvtelen, távolságtartó és elidegenítő élmény.

Hogy Noé mennyire empatikus a Vortexben, arról érdemes vitatkozni. Szerintem annyira érez együtt karaktereivel, amennyire az tőle telik. Annyira érez együtt, amennyire önmagával és az emberiség egészével is együtt érez. A Vortexben az öregedés és a fizikai leépülés brutális és könyörtelen hatalom, ami nem hagyja az embert szépen távozni az életből, miközben az élet is tele van kaotikus dolgokkal, mint a függőség, az erőszak, a reménytelen szerelem vagy a tönkrement kapcsolatok. És mégis kapaszkodunk az élet megszokott kis kaotikusságába, mert a halálé ismeretlenebb és végleges is. Igazi egzisztenciális trauma az emberi sors, amitől végső soron senki nem menekül, akármilyen módon próbál is megküzdeni a halál elkerülhetetlenségével. A kiszolgáltatott nyomorunk és dicstelen végső vergődésünk az, amiben Noé mindenkivel – köztük önmagával is – együtt érez.

A szélsőségesen értelmezett létállapotot szokatlan, drasztikus képi forma közvetíti, ami többletjelentést képes adni a látottaknak. A Vortex végig osztott képernyőt használ, hogy megmutassa az idős házaspár és más szereplők egyéni megéléseit. A különálló, vastag fekete kerettel elhatárolt látványfelületek az egyértelmű asszociációkon (jelesen a szubjektív nézőpontok képviseletén) túl az egzisztenciális kiszolgáltatottság érzetét növeli. A házaspár, bár néha összetalálkoznak a lakás folyosóin, lényegében mégis külön életet élnek, és míg egyikük valami meghatározót él meg, a másik épp jelentéktelen dolgokkal szöszmötöl. A keretek elválasztanak és el is idegenítenek, mert a felületek között nincs átjárás. Még szembetűnőbb ez olyan jeleneteknél, ahol egyébként egy képkivágatban meg lehetne mutatni mindkét szereplőt.

Ilyenkor az osztott képernyő elsősorban nem a szubjektivitás jelzője, hanem az elhatárolódásé és a roppant jeges űré, mely a lelkek között lakik.

A házaspár vagy felnőttkorú gyerekük bármennyire is próbálnak gyengeséggel fordulni egymás felé, az igazi megértés lehetetlen a Vortex szerint. A legjobb szándék ellenére is áthatolhatatlan a homály két ember között. Kimaradunk egymás örömeiből, de a fájdalmából és szenvedéseiből is.

És a végső utazást is mindenkinek egyedül kell megtennie. Ez az egzisztenciális szakadék egyébként egybecseng a traumatikus élmények és a gyász személyiségbe való integrálhatatlanságának elképzelésével, és a demencia pusztító, az emlékeket darabjaira töredező hatásával is, amit Lebrun karaktere tapasztal meg. Nem is véletlen, hogy a térelválasztó csíkja egy közös kulcsjelenetben a feleség feje közelében jelenik meg, míg a férjet soha nem látjuk ennyire szélre komponálva. A halál végül mindenkire váratlanul csap le. Félbehagyott dolgokat, mindenki más számára jelentéktelen tárgyakat hagy maga után az ember. Belakott terei szépen lassan kiürülnek,

az itt maradók pedig azt hazudják maguknak, hogy elfogadták a halálukat; és vele a saját jövőbeli elmúlásukat is.

A Vortex más hangsúlyokkal és érzelmi palettával ugyan, de folytatja a Haneke-féle Szerelem és Az apa sorát az öregedés és a mentális leépülés feldolgozásában. Az említett filmek mindegyike érzelmi hullámvasút és szívbemarkoló élmény, a Vortex pedig képes megközelíteni ezek nagyságát, még ha utol nem is éri őket. Ezen is, persze, bőven lehetne vitatkozni, meg azon is, hogy Noé-e a túlzottan pesszimista vagy pont ő a realista. Az én álláspontom szerint az elidegenedett, nihilista, szinte érzelemmentes beszédmód az érzelmek szélsőséges átélése helyett egyfajta kiüresedett állapotot hoz létre, amiben maximum a jeges rettegésnek lehet szerepe. Abban viszont már nem vagyok biztos, hogy ez silányabb megvalósítás lenne vagy én is csak tompítom az elfogadhatatlan.

Aki látta a demenciáról szóló fenti filmeket (beleértve a Vortexet is), biztos választani fog magának egyéni kedvencet saját vérmérséklete szerint. A Vortex megtekintése előtt viszont érdemes szem előtt tartani, hogy Noé szerint az élet egy kontrollálhatatlan folyam, amiben kiszámíthatatlan közönként örvények várják, hogy beszippantsák a gyanútlan áldozatokat. Hogy aztán az emberből ne maradjon más, csak pár papírfecni és némi ürülék, mint egy kavargó, eldugult wc-kagylóban.

Fazekas Balázs

Fazekas Balázs pszichológus, újságíróként specializációja a filmek és a lélektan kapcsolódási pontjai, a pszichológiai jelenségek, elméletek filmes megjelenése, a művek mélylélektani-szimbolikus értelmezései.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!