Kritika

Világok harca – War Pony

Hogyan férnek meg egymás mellett egy dél-dakotai indiánrezervátum lakói a környezetükben élő újgazdag fehér amerikaiakkal? Fenntarthatók-e a hagyományok egy elnyomott, marginalizált közösségben? Lehet-e onnan kitörni, és ha igen, milyen áron? Az elsőfilmes rendezőpáros, Riley Keough és Gina Gammell úgy feszegeti többek közt ezeket a kérdéseket a War Pony-ban, hogy még a stáblista legördülte után is napokig ott motoszkálnak az agyunkban.

A film két fiatal, a Pine Ridge Rezervátumban élő lakota fiú, a 23 éves Bill (Jojo Bapteise Whiting) és a 12 éves Matho (LaDainian Crazy Thunder) történetét helyezi a középpontba. A Pine Ridge Rezervátum az USA egyik legszegényebb térsége és nyolcadik legnagyobb indiánrezervátuma, ahol az emberek 80%-a munkanélküli. A War Pony rendkívül feszült film, ami dokumentumfilmes hitelességgel nyújt betekintést egy elzártan élő közösség életébe, működésébe és kilátástalanságába. A két fiatal főszereplő próbál a saját lábára állni olyan eszközökkel, amilyenek adottak:

Bill saját magát és két különböző anyától született két gyerekét bármiféle melóval próbálja ellátni a pudlitenyésztéstől a furikázásig, míg a 12 éves Matho az apja drogjával üzletel, iszik, füvezik és csavarog.

Kettejükön keresztül két srác felnövéstörténetét látjuk, akik egy olyan közegben próbálnak boldogulni és túlélni, amelyben senkit nem érdekel a sorsuk. Ez egyébként a teljes rezervátumra kiterjeszthető: teljes elszigeteltségben és nyomorban élő kisebbség, akiktől a környezetük elzárkózva éli hétköznapjait.

Keough és Gammell a közösség belső rendszerének és világának megismertetésén túl az indiánok és a fehérek közötti, máig jellemző szakadék bemutatására is nagy hangsúlyt helyez. Miután Bill melót kap egy hatalmas tanyán egy kőgazdag fehér férfitól és annak sznob feleségétől, egyre erőteljesebben kiéleződnek a két világ közti óriási ellentétek, és az eleinte mézesmázos és befogadó párból fokozatosan tör elő a rasszizmus és a fennköltség.

Nem véletlen, hogy a film hazai bemutatójának felkonferálására Bernáth Szilárdot, a Larry rendezőjét kérték fel, a szintén elsőfilmes rendező ugyanis az elmúlt évek (egyik) legemlékezetesebb magyar filmjében ehhez hasonló témákat boncolgat. A Larry-ben a budapesti tehetségkutató elitista, sznob mentoraiból (úgymint Puzsér Róbert vagy Liczényi Márkó) összetevődő zsűrije, és a Borsodból és alkoholista apja árnyékából kitörni vágyó srác között mutatkozik meg az áthidalhatatlan ellentét, míg a War Pony-ban a rezervátumban elzárt indiánok és a tőlük csupán pár kilométernyire élő, de tőlük teljesen elzárkózó amerikaiak között. A War Pony elsőfilmes rendezőpárosának egyike, Riley Keough egyébként Elvis Presley unokája, ami plusz fűszert visz a történetbe. Bernáth Szilárd fel is tette a kérdést: vajon mi visz rá egy Los Angelesben és jó módban élő sztárcsemetét arra, hogy az amerikai őslakosok problémáiról forgasson egy kétórás filmet? Nagy eséllyel bújhat meg emögött kollektív bűntudat, mindenesetre ez a tendencia egyre jellemzőbb az elmúlt években, és

ez az indiánok életével foglalkozó kortárs amerikai filmekben is tetten érhető, amelyekbe szerencsére egyre inkább beszökik a valóság.

A korai hollywoodi filmgyártás indiánreprezentációi – amelyben az őslakosok ellenségképként és civilizálatlan barbár törzsekként jelentek meg –, mint például az 1940-50-es évek John Ford-filmjei után kétségkívül nagy lépésnek számítottak az olyan alkotások, mint a ’70-es években megjelent Kis nagy ember, majd a ’90-es években a Farkasokkal táncoló vagy a Halott ember. Ezekben a filmekben az indiánok már pozitív szerepben tűntek fel és az alkotók törekedtek a hitelességre, viszont még mindig nem jutottunk el oda, hogy indián legyen a főszereplő. Ebben Chris Eyre (aki maga is indián) ’95-ös Füstjelek és 2002-es Skins című filmjének köszönhetően történt változás:

egyre jellemzőbbé vált, hogy az indiánok életéről autentikusan, hitelesen, őslakos alkotókkal és színészekkel, illetve főszereplésükkel készüljenek filmek.

Ezt a relatíve új hagyományt a War Pony a csúcsra járatja: a forgatókönyvet két lakota indián írta (illetve Gina Gammell), akik a filmben szereplő Pine Ridge Rezervátumban nőttek fel, és minden, a rezervátumban élő karaktert is lakota indiánok alakítanak. Talán ma már ezen nem lepődünk meg, de az indiánok reprezentációjának múltját tekintve feltétlenül sikerként kell elkönyvelnünk, hogy eljutottunk ide.

A Pine Ridge-ben uralkodó szegénység és a betelepülő amerikaiakkal való konfliktus mellett egy másik fontos problémára is felhívja a figyelmet a War Pony: az indián hagyományok fokozatos eltűnésére.

Az idő előrehaladtával – és egyúttal az őslakosok létszámának csökkenésével – egyre nehezebben tarthatók fenn a tradícióik.

Kapunk egy kevés bepillantást abba, hogy még nem haltak ki ezek teljesen, például egy fiatal férfi temetésén, ahol számunkra szokatlan módon színes anyagokkal feldíszített teremben tartják meg a szertartást, majd kocsikkal, konvojban kacskaringózva, ujjongások kíséretében búcsúznak az elhunyttól. Ezek gyönyörű jelenetek, amelyek után különösen éles váltásként jön szembe a lengőajtó a következő snitt képében trap zenével és szülők nélkül maradt, kábszerező 12 évesekkel.

Annak ellenére, hogy a War Pony kegyetlenül őszinte alkotás, amely kendőzetlenül bemutatja az indiánrezervátumban élők kilátástalan helyzetét, mégsem válik nézhetetlen nyomorpornóvá. Elsősorban Bill karakterének köszönhetően több humorforrás is van a filmben, így például a látszólag teljesen karakteridegen pudlitenyésztés vagy csibészesen rafinált észjárása, ami valahogy mindig kihúzza a bajból. A történet előrehaladtával pedig egyre egyértelműbbé válik, hogy Bill nem rossz ember, csak nem volt előtte valamirevaló minta, így a saját maga kreálta értékrend szerint próbál elboldogulni az életben. Megkedveljük és sajnáljuk is, és a film végére érve keserűen mar belénk a tehetetlenség érzése és a felismerés, hogy valójában a legtöbb rezervátumban élő szereplő iránt ezt érezzük.  

A War Pony-t a Cinema Niche vetítéssorozatának keretében láthattuk, második alkalommal pedig február 5-én lesz megtekinthető az Urániában.

Németh Míra

Németh Míra 2019-ben csatlakozott a Filmtekercs csapatához. Miután látta az Amélie csodálatos élete című filmet, 12 évesen döntött úgy, hogy filmekkel akar foglalkozni. Azóta „mindenevő”: szerzői filmeket, blockbustereket, dokumentumfilmeket egyaránt szívesen fogyaszt, különösen kedveli a sajátos rendezői szemléletet, az abszurd humort és a társadalomkritikát a filmekben.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!
WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com