Mit tud mondani egy francia rendező a ’90-es évek Kubájáról? Miért készül egy film francia-spanyol-belga koprodukcióban a ’90-es évek Kubájáról? Miért 2019-ben készül egy film a ’90-es évek Kubájáról? Ezekkel a kérdésekkel ültem be a Wasp Network: Az ellenállók című film vetítésére. A válaszadás ezúttal elmaradt.
Olivier Assayas eddig jobbára az európai művészlét kérdéseivel foglalkozott a filmjeiben. Így volt ez A stylist című filmjében Kristen Stewart főszereplésével, vagy a (szerintük jobban sikerült) Sils Maria felhőiben is. A Wasp Networkkel Kubába kalauzol bennünket, a disszidensek, Castro-ellenesek és beépült kémek időszakába, 1990-es évek első felébe. Furcsa ez a témaválasztás, hiszen a rendező Kubához földrajzilag legközelebb a Carlos című három epizódos minisorozatával került, de az is egy venezuelai történet. A Wasp Network pedig egészen egyszerűen egy célt tévesztett film. A narratíva a film első harmadában kijelölt útját a film felénél konkrétan homlokegyenesen hágja át az alkotó. A néző érzése pedig az, hogy átverték.
A Wasp Network egy már-már mesteri felütéssel indul. Rene Gonzalez (Edgar Ramírez) egy hétköznapi munkanap végén hivatásos pilótaként elköt egy repülőgépet és vakmerő természetességgel Havannából Miamiba repül. Más szóval disszidál. Feleségét, Olgát (Penélope Cruz) és kisiskolás lányukat a castro-i haldokló Kubában hagyja, míg ő szerencsét próbál az ígéret földjét jelentő Egyesült Államokban. Példáját követi Juan Pablo Roque (Wagner Moura) és Gerardo Hernandez (Gael García Bernal) is. Mindannyian csatlakoznak a kubai rezsim bomlasztását elősegítő demokráciapárti szervezethez, ami a hazájukat elhagyó kubaiakat tömöríti. Gonzalez és Roque pilótaként, míg Hernandez szervezőként veszi ki a részét a munkából.
A Wasp Network – Az ellenállók egy klasszikus szabadságharcos történet… lenne!
A játékidő első órájának végén azonban fordul a kocka, kiderül, hogy a három központi karakter többekkel együtt kubai kém, akik beépülnek a forradalmár szervezetbe. (Nem félek lelőni ezt a nagy és egyébként megalapozatlan fordulatot, mivel az előzetes volt olyan kedves és megtette helyettem.) Viszont kémfilmként kezelni sem olyan egyszerű a filmet, mivel a hírszerzésből vajmi keveset látunk.
A rendező maga is elmondta, hogy ez nem egy klasszikus kémfilm. A hangsúly nem a kémkedésen van, hiszen nem lopnak információt az amerikaiaktól, csupán azért menekülnek, hogy hazájukat védjék. A Wasp Network sokkal inkább koncentrál az ügynökök emberi oldalára, hogyan építik fel újra az életüket a disszidálás után. A két merőben különböző férfi más-más úton indul el, mégis barátok lesznek, de sajnos a film fordulata zárójelbe tesz mindent, amit korábban tudtunk.
„Mind egy életművet építenek, csak más-más oldalról” – interjú Olivier Assayas-szal
A Wasp Network egy órán keresztül győzköd, hogy Kuba élhetetlen, ahol naponta csak nyolc órán át van áram és csak krumplit lehet enni, majd kiderül, hogy hőseink azért harcolnak, hogy ez továbbra is így maradjon. A morálisan izgalmas disszidálást és a szétszakított család drámáját magába foglaló alaphelyzet egy másodrangú kémtörténetté korcsosul. Pedig a szabadságért a családját hátrahagyó férfi története mennyi lehetőséget rejtene, de az a fránya igaz történet!
A repülős szál miatt indokolt és egyenesen kiváló légi felvételek csak egy ideig kötik le az embert, ami után a jelentkező gondok nem merülnek ki a megalapozatlan fordulatban.
A klasszikus narratíva bevett szokásaira fittyet hányva fel- és eltűnnek szereplők. Hernandez, aki a cselekmény egyik fontos figurája a film felénél tűnik fel! Egy központi karakter pontosan a cselekmény közepén jelenik meg először a vásznon, a fel nem épített csavar társaságában. Roque és felesége, az Ana de Armas (Szárnyas fejvadász 2049, Tőrbe ejtve) által játszott Ana pedig kicsivel ezután, nyom nélkül tűnnek el a történetből. Őket csak a stáblistán, az igaz történeten alapuló filmeknél megszokott „velük ezután ez történt” szegmensben látjuk viszont. Kevésbé fontos karakterek pedig egészen a film végéig (!) folyamatosan érkeznek. Ez a „stafétadramaturgia” a legkevésbé sem áll jól ennek a különben klasszikus felépítésű filmnek.
A Wasp Network kuszaságán sajnos a kiváló színészgárda sem tud segíteni. Wagner Moura (Elit halálosztók, Narcos) és Gael García Bernal (Coco, Che Guevara: A motoros naplója) nagyszerű színészek, Latin-Amerika legjobbjai, így ebben a filmben is nagyszerűek. Ugyanez igaz a női oldalra is. Penélope Cruz (Fájdalom és dicsőség) és Ana de Armas is remekül hozzák az egyébként hálás szerepeiket. Edgar Ramírez (Arany) játéka viszont kiemelkedik. Játékában felfedezni vélem a makulátlan mintaférfi archetípusát árnyaló finom jeleket, ami semmiképpen sem a forgatókönyv része.
Ramírez egészen visszafogottan, mégis kifejezően színészkedik, ami egy színfoltja az egyébiránt felejthető filmnek.
És bizony összességében felejthető a Wasp Network: Az ellenállók. A Fidel Castro Kubáját védelmező kémek – bár rengeteg halálos áldozattól szabadítják meg az országot – azt az államot védik, ami saját elmondásuk szerint is élhetetlen. Az ellentmondás leküzdésére felszínre tör némi patriotizmus, de az 1995-ben is idejét múlt szocialista államberendezkedés pártolása 2020-ban még inkább elavultnak tűnik. A film még azt sem igyekszik velünk elhitetni, hogy az USA-ba beszivárgott kémek az erkölcs mintapéldái. Két jelenet erejéig még a drogügyletek is bekerülnek a képbe, mint elengedhetetlen elemei egy Közép-Amerikában játszódó filmnek.
A Fidel Castro szocialista Kubájáért tevékenykedő kémek története (vajon milyen ellenálló az, aki a status quo-t védi?) csapongó, időközben irányát vesztett film lett amellett, hogy morálisan is megkérdőjelezhető. A film ősbemutatója a 2019-ben Velencében volt. A filmfesztivál után a rendező újravágta a filmet. Hogy itt siklott-e ki a dolog? Valószínűleg soha nem tudjuk meg, de a Wasp Network így, ebben a formában nem több egy kubai vakációnál, de sajnos az sem számunkra, hanem a stábnak.